A magyarság mentális mivoltát még a Rákosiénál is hatékonyabban pusztító Kádár-rendszer jóllehet vigyázott arra, lehetőleg ne minden vezető állás élére kerüljön zsidó, nehogy tömegméretű antiszemitizmus legyen, amely véget vet a kommunista kötődésű zsidóság uralmának, mégis az ő vezetőik nyomták rá bélyegüket a korra, amint ez a népi írók egymás közötti beszélgetéseit feljegyző lakáslehallgatási jegyzőkönyvekből s titkosrendőrségi jelentésekből egyértelműen kiderül.
Vagyis az, hogy íróink egyetértettek egymással abban, hogy habár nem gyűlölik a más nemzetiségűeket, így a zsidóságot sem, de csak akkor látják képviselőiket szívesen, ‘ha nem avatkoznak be túlságosan belügyeinkbe, és nem akarnak mindenáron vezetni bennünket’, elkeseredetten megállapítva, hogy ‘inkább dominál itt a zsidó szellem, mint Izraelben’.
Hiába hajtogatják köreikből oly sokan, hogy a kommunizmus üldözte a zsidóságot, a valóságot maga Schreiber Sándor, az Országos Rabbiképző Intézet néhai igazgatója fedte fel 1962. szeptember 15-én a ‘Képes Magyar Hírek’-ben közzétett nyilatkozatában, miszerint ‘alig, hogy megtörték a szovjet csapatok az őrülten dühöngő fasizmus rendszerét, demokratikus államunk eltörölte a zsidóságot megalázó, megkülönböztető rendeleteket, templomaink látogatottak Budapesten és vidéken, az általános iskolák zsidó tanulói a fővárosban és a vidéken Talmud-órákban nyernek hitoktatást’, megerősítve ezzel a népi írókat, akik, amint Standeisky Éva történész, a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara docense forrástanulmányából (Értelmiségi antiszemitizmus a Kádár-korszakban, 1956-os Intézet VIII. Évkönyve, 2000) egyértelműen kiderül, egyetértettek egymással abban, hogy bár nem gyűlölik a más nemzetiségűeket, így a zsidókat sem, de csak akkor látják képviselőiket szívesen, ha nem avatkoznak be túlságosan belügyeinkbe, és nem akarnak mindenáron vezetni bennünket.
Amint ugyanis már rovatunk egyik sorozatában (Irodalomtörténeti tabudöntögetés) Veres Péter, Illyés Gyula, Féja Géza, Erdélyi József, Kodolányi János életműve, sőt Moldova György egy regénye (A félelem kapuja) alapján részletesebben bemutattuk, két világháború közötti népi költőink-íróink, akiknek 1945-től addigi életművük politikumát a hatalom elhallgattatta, nemzeti radikális pártokhoz-mozgalmakhoz való kötődés nélkül is véleménydiktátoroknak tartották vezetőiket, akik entitásukat le nem vetkezve identitásukat is rá akarták erőltetni közéletünkre, s ha nyilvánosan nem is, egymás közötti (lehallgatott) magánbeszélgetéseikben elég kendőzetlenül nyilatkoztak ebbéli tapasztalataikról egymásnak, amint mindez a Standeisky művében idézett, 1957 és 1963 között felvett lakáslehallgatási jegyzőkönyvrészletekből minden kétséget kizáróan kiderül.
Se szeri, se száma a belügyesek e jegyzőkönyveinek, így az egyik 1960-ban úgy foglalta egybe a lehallgatottak által elmondottakat, hogy ‘a szokásos mocskolódó hangnemben, teljesen általánosító módon szidják a zsidókat’, egy másik pedig feljegyezte, mennyire ügyeltek sokan arra, hogy baráti körükbe véletlenül se vegyüljenek közülük kikerülők, azután, hogy mennyire nem tűrik másoktól a kritikát: ‘én is járok zsidók közé: a zsidókat úgy szidják, bezzeg ha én mondok egy közömbös mondatot, abban a pillanatban én már egy antiszemita fasiszta vagyok’, de olyan is akadt, amelyben egy népiekhez közeli titkos ügynök nem rejtette véka alá a ‘sznob zsidó értelmiségiek’-kel szembeni ellenszenvét, akiknek ‘életfelfogására jellemző a freudizmus határtalan, szolgai átvétele: az egész életet freudi alapon nézik, mindenütt komplexumokat keresnek, minden emberi kapcsolatot Freud szemével néznek: magatartásukat mélyen tudományosnak tartják, azt pedig, aki nem fogadja el Freudot, primitívnek, nincs kapcsolatuk a hazával’, s mi sem jellemző erre a körre, mint az, ‘kit szeretnek az irodalomból: Thomas Mann, Sartre, Dürrenmatt, Kafka a bálványuk, a mai magyar irodalomból csak Benjámin László, Németh László, Illyés Gyula számít embernek’.
Tőlük ösztönösen idegenkedő értelmiségijeink arról keseregtek, hogy ‘itt nincs más, mint amit a zsidó akar: próbálj ellenszegülni, rögtön piszkos fasiszta vagy, a párt tele van zsidókkal, a népiek széthúzása is a zsidóknak kedvez: én nem kívánom senkinek a halálát, de hogyha itt nem volna Magyarországon zsidó, egészen más lenne’, hiszen ‘a kulturális élet zsidó irányítói’ nem engedik igazi tehetsége szerint érvényesülni például Sinka Istvánt, Veres Pétert, majd sorolják, a már idézett Schreiber rabbit alátámasztandó, uralmuk megannyi szimptómáit: az ‘Élet és Irodalom’ egyik számának harminckét szerzője közül huszonnyolc az övéké, a Földművelődésügyi Minisztérium és az agrárhálózat (‘ami annyira idegen terület tőlük’) teljesen az ő kezükben van, a Szent István Társulat nyolcvan százaléka közülük kikeresztelkedettekből áll, szóval ‘inkább dominál itt a zsidó szellem, mint Izraelben’.
A lehallgatottak közül végül egy parasztpárti politikus a titkosrendőrség által lefoglalt ‘Európai Konföderáció’ című írásában korántsem csupán magánvéleményként úgy fogalmazott, hogy habár ‘szeretjük népünket s benne magunkat, s nem gyűlöljük velünk élő más nemzetiségű polgártársainkat, s így a zsidókat sem, de vegyék egyszer már tudomásul ők is és mások is, akiket illet, hogy csak akkor láthatjuk őket szívesen, ha nem avatkoznak be túlságosan belügyeinkbe, és nem akarnak mindenáron vezetni bennünket’. Mindebből belátható tehát, hogy értelmiségijeink róluk való ilyetén nyilatkozatai korántsem holmi előítéletek, prejudikációk, hanem elsöprő többségükre jellemző negatív tulajdonságok alapján megfogalmazott sztereotípiák, tekintettel arra, hogy – különösen íróink szerint – inkább dominál itt a zsidó szellem, mint Izraelben.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
