A tizennyolcadik századvég, az úgynevezett felvilágosodás kora az oktatási- és médiafórumokon továbbra is hódolat tárgya, a trónok és oltárok, a vallási és nemzeti kötelmek leomlásának diadalmas időszaka, míg mindazokat, akik mindebben nem felemelkedést, hanem hanyatlást látnak, mi több, azt, hogy egyenesen felforgatta a világot, hovatovább ugyanúgy megbélyegzik, mint a kárpótlássóvárgók bírálóit.
A korszakkal foglalkozó könyvtárnyi irodalomból így kirekesztettek például mindazon, addigi költői nyelvünket jelentősen gazdagító és műfordítói színvonalunkat nagyban emelő költőink, akik a francia enciklopédistákat és szabadkőműves hazai híveiket, mindenekelőtt Kazinczy Ferencet és Martinovics Ignácot súlyuknak megfelelően kezelték, azaz bennük nem láttak ikont, mint a pálos Ányos Pál (1756-1784) és a jezsuita Baróti Szabó Dávid (1739-1819).
Gvadányi Józsefhez, Kármán Józsefhez, Révai Miklóshoz és Berzsenyi Dánielhez hasonlóan mindketten keserűen panaszkodtak verseikben az idegen öltözködési, étkezési szokások és fölösleges szófordulatok, továbbá a hírhedt párizsi dámák „erkölcsei”-nek térnyerése miatt, így Ányos a szép nem régi magyar viseleteket nem hordó ledéreitől óvta kortársait:
Fussatok, barátim, mai szüzeinktől,
Fussatok ál ortzát hordó szépeinktől,
Kik tsak a tükörnek köszönik szineket,
S hivsággal mulattyák alatson lelkeket.
Ne hidjétek, hogy mit mondanak, buzgóság;
Nintsen ott szerelem, nincsen állandóság.
Tsak aztat kivánnyák, hogy ti imádjátok,
Hogy képek festékét rósáknak mondjátok,
S szüntelen beszélvén szép alkotásokról,
Reszketve lopjatok tsókot ajakokról.
Ez nálok az erkölts! tsipke főkötőkben
Korzikány kalapban, párisi tzipőkben.
Nálánál gyakrabban is ostorozta mindezekért kora átlag magyarját Baróti, amiért a hazát allegorizáló, „senkinek kárán nem örült, sokaknak hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó” diófa pusztulásáért a patópálos passzivitás, a szalmalángos fellelkesülést követő cselekvésmegtorpanás, a széthúzás, az atomizálódásra való hajlam a leginkább felelős:
Senkinek kárán nem örült, sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek étkeddel kereső kegyes fa!
Mondsza, ki bántott?
Ah, minek kérdem! szemeimbe tűnnek Gyilkosid.
Nem volt külerőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirigyed
S titkos elejtőd.
Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odóba
Hangyabolyt hittak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!
Berzsenyi előfutáraként arról vallott, hogy a francia enciklopédisták tanításai az erkölcs trónfosztásán túl a tudományok objektív igazságoktól történő elszakadását, Isten evilági hatalmának megkérdőjelezését, végül, de nem utolsósorban a gyermeknevelésből hovatovább a negatív normák, mint a lelki-fizikai fegyelmezés megszüntetését eredményezték:
Oda van az erkőlcs! oda van a tudomány! Hazánk
Reménye mind kifonnyadott! – virágjait
Eggy dér (ki vélte vólna!) csaknem mindenütt
Lefőzte! Még az oskolákban is! – Mire
Ment a gonoszság! – Fajtalan tűz, jámborok
Csufoltatása, fülverő káromkodás,
Parázna szitok, eggy szóval undokság s merő
Istentelenség hallatik, szemléltetik!
Mennyben örök bér nincsen; a pokol – mese;
A lélek elmúl: azt csacsogják a tejes-
Szájú deákocskák is, és óh fájdalom!
Nyilván csacsogják. – Nincs fenyíték s félelem.
Csak színre vannak a gonoszt tilalmazó
Törvények: a bűn büntetés nélkűl marad.
Szerinte felfordult az egész világ, amiért már nem akar hallani lelkiismereti korlátokról, nincs benne igazság, hitel, csak „csalás, uzsora, ragadozás, hitszegés”, amiért hiába hirdeti a misztifikált jelszóhármasság, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében a társadalmi egyenlőséget, valójában anarchiához vezető hedonizmus és utilitarizmus jellemzi:
Hatalmas Isten! melly gonosz, melly átkozott
Üdőket értünk! megveszett az egész világ,
S töviből kifordúlt. Nincs igazság, nincs hitel
Az emberek közt. A szegények, özvegyek,
Árvák hamissan elnyomattatnak. Csalás,
Uzsora, ragadozás, hitszegés uralkodik;
A testi kívánságok, a paráznaság,
Fő-polcra léptek; a szemérmet elvetett
Leányok eltenyésztek, a vólt büntetés
Alól ki lévén véve: már a házasság-törés
Szokási vétek. – Hány paraszt legény fija
Lett s lessz ez úttal úrfi! hány nemes fija
Lett szolga s béres! Jaj! sokan Sodomát veszik
Tárgyúl magoknak fajtalanságok dühös
Véghez-viteliben; csak szemenként látszatik
A konkolyok közt búza: nincs ezer között
Eggy jó! Veszélyben forog az is, mert a gonosz
Példák előtte vannak és kecsegtetik.
Borúlátásában mégsem veszíti el morális optimizmusát, így arra serkenti ifjúságát, hogy végre magyarul beszéljen és írjon, egyik költőtársát, hogy „magyar hárfádnak nevekedjék hangja naponként”, majd a vallásnak szerinte elsősorban az „Anyaszentegyház erős bástyái”-nak, a jezsuitáknak köszönhető, feloszlatásuk ellenére megmaradt erejét magasztalta.
Imént felsorolt akkori íróink-költőink tehát szociológusokat megszégyenítő pontossággal tudták, hová vezet az emberi természet kiűzési kísérlete a francia forradalom által, mennyit ér az Istentől független ember, a vallástól megfosztott ráció és emóció, így, mint egy évszázaddal később Madách Imre, ők is prófétákká váltak, hiszen megjövendölték mai világunkat, ezért annak képviselői természetesen őket is kirekesztik.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info