Amint jeleztük, birtokunkba került a minden eddigi képzeletet alulmúló akadémiai állásfoglalás a Tormay-közről. Ennek úgyszólván minden sorába az 1945-től mindmáig kísértő, elsősorban Lukács (Löwinger) György és Andics Erzsébet nevével fémjelzett, a szekértáboruktól csak legcsekélyebb mértékben is elhajlókat eleve antiszemitáknak és fasisztáknak tekintő szemlélet ívódott bele.
Amint a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja főigazgatója, bizonyos Fodor Pál által 2013. július 16-án kelt állásfoglalásban olvassuk, ‘Budapest főpolgármestere a ‘Tormay Cécile köz’ tervezett elnevezése kapcsán kérte az MTA állásfoglalását. A 2011. évi CLXXXIX. törvény 2013. január 1-jétől hatályos 14. § (2) bekezdés (a) pontja szerint közterület nem viselheti ‘olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett’. Az MTA-nak tehát arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy Tormay Cécile személye és munkássága e törvényi tilalom hatálya alá esik-e.’
Aki csak egy kicsit is ismeri huszadik századi irodalmunkat, kapásból tudja persze, hogy Tormay Cécile író volt, nem ideológus, ilyetén az iménti kérdés felvetése is nonszensz, hát még a reá ‘közismert tények figyelembe vételé’-vel adott főigazgatói válasz! Eszerint bár ‘Tormay Cécile egyetlen politikai szervezkedésben sem viselt közhivatalt, az 1919-es tanácsköztársasági berendezkedés heves ellenzője volt, a következő önkényuralmi politikai rendszer, a nyilas hatalomátvétel időpontjában pedig már nem élt, így döntéshozóként vagy döntések végrehajtójaként önkényuralmi politikai rendszer megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában nem vehetett részt’, ámde, híven az övétől csak a legkisebb elhajlást is megtorló, más értékeket eleve tagadó hegeli dialektikához, mindjárt megkapja persze azért a magáét, hiszen a fentieken túlmutató lényeg, hogy ideológiailag megbízhatatlan, sőt egyenesen vállalhatatlan:
‘Mind írói, mind közéleti tevékenységének vezérelve volt ugyanakkor a fajvédelem és a faji kategóriákban való gondolkodás. Népszerűsége és tekintélye révén hatékony képviselője és terjesztője volt annak a katasztrofális következményekhez vezető szemléletnek, amely a történelmet és a politikát ‘fajok’ létharcaként próbálta értelmezni. Büszkén vallotta magát antiszemitának és fasisztának, e nézeteit sohasem vonta vissza. Az általa alapított és vezetett nőszervezet (MANSZ) támogatta a numerus clausus bevezetését. Mindezek alapján nem vitatható, hogy ideológusként és propagátorként szerepet játszott a későbbi önkényuralmi rendszer szellemi hátterének és társadalmi beágyazottságának kiépítésében.’
Helyben vagyunk, a fajvédelemnél ugyebár. Ami azért nem Tormay találmánya. Elég legyen csak tizenkilencedik századi olyan eleinkre gondolnunk, mint Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Széchenyi István és Petőfi Sándor. Mert ha igazságosak kívánunk lenni, el kell ismernünk, hogy tetszik, nem tetszik, bizony a ‘fajvédelem’, a ‘faji kategóriákban való gondolkodás’ nem állt tőlük sem távol. Ezt bizonyítandó, csak néhány idézet tőlük.
‘A megyénkben tanyát vert sok zsidó, valamint az iparkodással egybeköttetett erkölcsiségnek valóságos mételye, úgy a földművelő népnél, amellyel legszorosabb egybenköttetésben él, súlyos ostora, a bővelkedésnek telhetetlen sírja, iparkodásának rothasztó nyavalyája. Nints azon törvény, melynek célját, végét a fortélyos zsidó kijátszani ne tudná – valamint nints egy tsalás, nints egy tolvajlás, amely zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra ne találna.’ (Kossuth Lajos: Értekezés az éhínségek okairól, 1828)
‘Az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása. Mely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll.’ (Kölcsey Ferenc: A szatmári adózó nép állapotárul, 1830)
‘Tisztelet, becsület a becsületes zsidóknak; de meg kell vallani, hogy a szegény falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem, mert így éppen alkalmat adunk nekik az orgazdaságra, s lehet félni, hogy így azok napról napra szorosabb szövetségbe keveredvén zsiványainkkal, azokat még oly rablásra is vezetik, milyenről azok gondolkodni sem tudtak volna, melyre pedig nálunk már vagynak is példák.’ (Berzsenyi Dániel: A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul, 1833)
‘Az angol nemzet egyenjogúsíthatta a zsidó fajt. Mert ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak a vize nem romlik el és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt nem eheti meg az ember. Más példát is hozok fel. Egy bárkában ülök, és abban van a gyermekem és másnak a gyermeke, és a bárkába bejön a víz, s előttem apodictice áll, hogy e két gyermeket benn nem tarthatom. Az igaz, hogy ha a magamét lököm ki, és a másikat benntartom, azt az újságban fogják hirdetni. De bíz én inkább a magam gyermekét tartom meg, és a másikat lököm ki. E tekintetben tehát a liberalizmus egyenesen a nemzet rovására történik. És az nem vélekedés, mert apodictice, számszerűen be lehet bizonyítani, hogy minden ilyenféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve.’ (Széchenyi István beszéde a Felsőházban, 1844. október 1.)
‘Dicsekedés nélkül szólva, a legnagyobb emberbarátok egyike vagyok s tisztelem, becsülöm a zsidókat, de már a kocsmákból csak kikergetném őket pokolig, mert a mi ronda, csak ronda az, hiába!’ (Petőfi Sándor: Úti levél Kerényi Frigyesnek, 1847. július 12.)
Ennyit, ha úgy tetszik, Tormay közismert előfutárairól, akikről mellesleg ki tudja ugyebár, hány közteret neveztek el. De mélyüljünk csak el tovább a főigazgatói bölcsességekben! Hallatlan ugyebár, hogy Tormay ‘büszkén vallotta magát antiszemitának és fasisztának’, ráadásul ‘e nézeteit sohasem vonta vissza’! Nos, innen üzenjük neki: attól, hogy valaki antiszemita (persze kérdés, mégis mi alapján), még nem automatikusan fasiszta, különös tekintettel arra, hogy az olasz fasizmus képviselői között, még ha kis számban, voltak zsidók is, ráadásul zsidóságot érintő fajvédelmi törvény a fasiszta Olaszországban csak 1938-ban született. S azt is hozzátesszük nem mellesleg, hogy az 1920-as években hazánkban, különösen revíziós törekvéseink Benito Mussolini általi támogatásának köszönhetően, széles tömegek szimpatizáltak a fasizmussal. Ennek egyik irodalmi jeleként Margherita Sarfatti olasz újságírónő Mussolinivel készült életrajzi riportkönyvét például nem más, mint maga Kosztolányi Dezső fordította magyarra és adta ki a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 1927-ben, vagy Balla (Braun) Ignác, a Pesti Hírlap közismerten zsidó származású római munkatársa 1932-ben a fasiszta rendszer szociális és művelődési eredményeit méltató könyvet jelentetett meg a zsidó részvényesektől korántsem független Singer és Wolfner Irodalmi Részvénytársaságnál A Duce és a dolgozó Itália címmel.
‘Az általa alapított és vezetett nőszervezet (MANSZ [Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége – Ifj. T. L.]) támogatta a numerus clausus bevezetését.’ – olvassuk ezután. Tekintettel az 1919-es 133 napos terror vezetőinek csaknem százszázalékos zsidó származására, a kommunista, szociáldemokrata és illegalitásba vonult szabadkőműves sejteken kívül ugyan ki nem tette ezt? A mindmáig szitokszóként szereplő numerus clausus (az 1920. évi huszonötödik törvénycikk) célja valójában az volt, hogy minden hazai nemzetiség csak a saját létszámának megfelelően részesedhessen közéleti állásban, tekintettel egyrészt közülük a zsidóság lélekszámának európai méretekben is egyedülállóan magas számára (így például a kiegyezéstől Trianonig negyvenhétszeresére nőtt egyetemi hallgatóik száma, míg a mieinkké csak kilencszeresére!), másrészt az 1920-ban elrabolt területekről menekülő értelmiségijeink álláshoz juttatása elkerülhetetlenségére.
Ugyanakkor tény az is (amint Haller István (1880-1964) vallás- és közoktatásügyi miniszter, a törvényjavaslat készítője és Nemzetgyűlés elé terjesztője rámutatott könyvében (Harc a numerus clausus körül, 1926)), hogy bevezetésének igénye korántsem az ellenforradalmi idők lázálmos, antiszemita hangulatában született meg, hanem már a hazai ügyvédek 1901. november 24-e és 26-a közötti budapesti országos gyűlésén, amelyen képviselőik közül a zsidó Fényes Samu, Pollák Illés, Neumann Ármin, Fried Vilmos, Valkányi Lajos, Füredi Mór, Zichermann Bernát a ‘numerus clausus’-t szükségesnek, az ügyvédi proletariátus továbbtenyésztése ellen egyedül célravezető intézménynek tartották, tekintettel arra, hogy 1910-ben a zsidó származású ügyvédek aránya elérte a 45,2 %-ot!
Ennyit hát arról, hogy a mindmáig rettegett ‘numerus clausus’-t eredendően kik és miért támogatták. Az akadémiai állásfoglalás azonban további gyöngyszemeket is rejteget. Íme:
‘Mindezek alapján nem vitatható, hogy ideológusként és propagátorként szerepet játszott a későbbi önkényuralmi rendszer szellemi hátterének és társadalmi beágyazottságának kiépítésében.’
Arról, hogy Tormay Cécile miféle ideológus volt, további részletekkel nem szolgál, miként arról sem, milyen későbbi ‘önkényuralmi rendszer’ kiépítésében játszott szerepet, noha ha ezt megtenné, hálára kötelezné a korszakkal foglalkozó kutatókat. Persze aki a sorok között olvasni tud, megállapíthatja, hogy az eredendően, legalábbis nálunk, sajátosan Lukácsra és Andicsra jellemző iménti fogalmazás nem viszi azért túlzásba az ideológiai disztinkciókat, így, még ha burkoltan is, azt sugallja, hogy mindegy, fasizmusról, nemzetiszocializmusról, hungarizmusról van-e szó, hiszen mindegyik egyre megy. S ugye a fasiszta Tormay ‘ideológus’-ként később a nyilasoknak is muníciót adott.
Hanem most jön a csattanó, az ellentmondást nem tűnő verdikt:
‘Minthogy a törvény nem korlátozza az önkényuralmi rendszer megalapozásában való részvételt a döntéshozói illetve végrehajtói részvételre, a közterület Tormay Cécile-ről való elnevezése állásfoglalásunk szerint a fent idézett bekezdés tiltó hatálya alá esik.’
Majd hozzáteszi: ha csak azt vesszük figyelembe, hogy ‘Tormay Cécile egyetlen politikai szervezkedésben sem viselt közhivatalt, döntéshozóként vagy döntések végrehajtójaként önkényuralmi politikai rendszer megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában nem vehetett részt’, akkor persze munkásságának nyugodtan szentelhetünk tanulmányokat, disszertációkat, monográfiákat, elvégre ‘ez minden demokráciában megilleti az önkényuralmi rendszerek hívéül szegődött jelentős művészeket, például az Amerikai egyesült Államokban Ezra Poundot, Franciaországban Louis-Ferdinand Céline-t vagy Németországban Leni Riefenstahlt’. Csakhogy ‘bármekkora tisztelet övezze azonban művészi teljesítményüket, nem neveznek el róluk közterületeket, hiszen az általuk szimbolizált, a művészi teljesítményükön túlmutató értékrendet egyetlen demokratikus köztestület sem kívánja kritikátlanul magáévá tenni. Ezzel szemben Magyarországon már Tormay Cécile ily nemű tisztelete is akadálytalanul megtestesülhet, hiszen hívei a szobránál és emléktáblájánál róhatják le tiszteletüket. A közterület elnevezésének igénye ennek tükrében aránytalan mértékű igényt jelent.’
A sajátosan az aczéli időkre emlékeztető fasizmusfóbiás hangvétel alighanem inkább pszichológusért, mintsem kommentátorért kiált. Ők, az eleve mindig mindenkinél mindent jobban tudó demokrácia- és arányszakértők ítélnek tehát továbbra is arról, kiről ki mit gondolhat. Ők, a kettős mércézők, akik egy tollvonással döntenek arról, ki kerülhet bele a hivatalos irodalmi kánonba, ki jogosult Nobel-díjra, ki nem:
‘Tormay Cécile írói pályája kétségkívül ígéretesen indult, de politikai színrelépése után nem tudta elérni többé korai munkái művészi színvonalát. Elismertsége inkább volt köszönhető közéleti szerepvállalásának. Hogy élete végén két ízben is irodalmi Nobel-díjra jelölték, az nem megkérdőjelezhetetlen irodalmi teljesítményét, hanem inkább a jelölőbizottság egyoldalú elkötelezettségét, egyben az irodalmi élet végletes megosztottságát illusztrálja, hiszen olyan jelöltek között válogathattak volna, mint a pályája csúcsára ért Móricz Zsigmond vagy Babits Mihály.’
Hiába, az irodalmi Nobel-díjra csak az általuk megkérdőjelezhetetlenek lehetnek mindenkor jogosultak, miként arra is, hogy eldöntsék, egy fővárosban kikről lehet, kikről nem, illetve kikről kellene közteret elnevezni:
‘Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja kérésre szívesen összeállítja a fővárosi önkormányzat számára azon magyar írók listáját, akik Tormay Cécile-nél jelentősebb irodalmi életművet hagytak hátra, és nincs róluk Budapesten közterület elnevezve, noha tevékenységükkel közvetetten sem járultak hozzá embertársaik – köztük írótársaik – hátrányos megkülönböztetéséhez, meghurcolásához vagy erőszakos halálához, sőt számos esetben ennek megakadályozásán dolgoztak. Csak példaként említjük az üldözötteket bújtató Ottlik Gézát és Nemes Nagy Ágnest, illetve – külön hangsúllyal – az épp száz éve született és az irodalmi Nobel-díjra ugyancsak fölterjesztett Weöres Sándort.’
Végül ami a mindezeket jegyző, a névtelen ‘üldözött’-eket bújtató Ottlik Gézát, Nemes Nagy Ágnest és Weöres Sándort legnagyobb írónőnk fölébe helyező Fodor Pált illeti, egy azonban biztos: az irodalomba ő még mindmáig nem, Tormay Cécile viszont már régen belekerült. Mégpedig a nagybetűsbe, azaz a klasszikusok közé. Mindenesetre mindaddig is, amíg ő pályatévesztettként a Magyar Tudományos Akadémia stallumán ül, nem lehet más feladatunk, mint hogy Tormay Cécile műveinek olvasása és terjesztése mellett továbbra is követeljük: minimum egy köz viselje nevét fővárosunkban!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
