Huszadik századi történelmünk elfeledett papkrónikásai közül a százötven éve, 1863. szeptember 2-án Szepetneken született (és 1937. május 27-én Budapesten elhunyt) Mihályfi Ákos cisztercita teológiai tanár 1946-ban indexre tett könyvében (Lélekmentés a nagy világégés után, 1919) rámutat arra, amit a kor krónikásai általában elhallgatnak. Arra, hogy 1918-as összeomlásunkat döntően köszönhetjük a zsidó és nem zsidó kufárok hadának. Könyve nyomán felmerül a kérdés: lehet, hogy már akkor is egy gyékényen árultunk velük, miközben persze szidtuk őket? Lehet, hogy nem jutott eszünkbe Prohászka Ottokár igazsága, miszerint „nem azt kívánom, hogy üsd a zsidót, hanem hogy korbácsold fel a magyar tunyaságot”, vagyis hogy csak akkor különbözünk az országunkat kifosztó kufároktól, ha különbek vagyunk viselkedésünkkel náluknál? Csodálkoztunk aztán 1919-ben, ha ennek híján „kikiáltották a proletárdiktatúrát”?

Sokan mindmáig azt hiszik, hogy csak a pánszláv-pángermán és pláne zsidó pénzügyi-politikai körök által támogatott szabadkőműves szervezetek vezettek az 1918-as összeomláshoz, Károlyi Mihály hazárdjátékaihoz, arra azonban nem gondolnak, hogy mindezekért bizony a „Hinterland”, a „hátország” millióinak erkölcsi megromlása is felelős volt. Ennek fő jeleként ugyanis az óriási áruuzsorát, ahogyan Mihályfi írta, nemcsak batyus zsidók, hanem a földesurak és asszonyok, a jámbor falusi nép is „éppoly lelketlenséggel űzték, mint a kaftános kereskedők”. Szerinte politikusaink és értelmiségijeink elfeledték a jézusi igazságot, hogy „keressétek először az Isten országát és az Ő igazságát” (Mt 6, 33). Ezért „a háború utolsó esztendeje teljesen materialistává tette az egész társadalmat: a fényűzés, az élvezetvágy sohasem látott mértékben uralkodott el a „mándlis” falusi leányok és asszonyok körében is”, így nem következhetett be más, mint összeomlás, az 1918. október 30-i forradalom, majd 1919. március 21-től a Lenin-fiúk százharminchárom napos uralma.

Könyve alighanem ma is kínzó kérdések felvetésére kényszerít bennünket. Lehetséges, hogy már a tudós cisztercita korában sem volt másként, mint ma, lehet, hogy már akkor is egy gyékényen árultunk a kufárokkal, miközben persze szidtuk őket? Lehet, hogy nem jutott eszünkbe Prohászka Ottokár Mihályfi idézett sorait nemcsak alátámasztó, hanem ki is egészítő igazsága, miszerint „nem azt kívánom, hogy üsd a zsidót, hanem hogy korbácsold fel a magyar tunyaságot”, vagyis hogy csak akkor különbözünk az országunkat kifosztó kufároktól, ha különbek vagyunk viselkedésünkkel náluknál? Csodálkoztunk aztán 1919-ben, ha ennek híján „kikiáltották a proletárdiktatúrát”?

„Kikiáltották a proletárdiktatúrát. Kicsodák? Taine-nel felelek: „Egypár eszelős, kiknek repedt agya önként utat nyitott a divatos elméleteknek: a többiek, sokkal nagyobb számmal, valódi ragadozó állatok. Megismerjük köztük a társadalmi csatorna állandó salakját, megkeményedett és mély sarát. A tudatlanság és bűnök e mélységében keresi a forradalmi kormány táborkarát és személyzetét. A rajongókon kívül, kik ritkák, egyedül a barmoknak és gazoknak van képességük és hajlamuk e dologra.” Taine jellemzéséhez még legfeljebb azt fűzhetjük hozzá, hogy ennek a rajongókból és gazemberekből álló társaságnak legalább 90 percentje zsidó volt, ez a körülmény eléggé megmagyarázza azt, hogy a proletárdiktatúra miért üldözte elsősorban a katolikus egyházat és klérust. A proletárdiktatúrának minden fojtogató durvasága fölébresztette az életösztönt a papokban és a hívőkben egyaránt. Mikor ezek a repedtagyú, eszelős rajongók a templomokat is le akarták foglalni, koncert- és gyűléstermekké átalakítani, feljajdult, de egyszersmind felhörkent Budapest keresztény népe oly elemi erővel, hogy a diktátorok kénytelenek voltak elejteni démoni tervüket. Annál nagyobb energiával láttak hozzá a papság üldözéséhez. Minden egyházi vagyont és alapítványt lefoglaltak, a püspököket kiűzték palotáikból, az apácákat és szerzeteseket aposztáziára szólították fel, s aki nem írta alá a hittagadó kötelezvényt, kidobták az utcára. A proletárdiktatúra négy hónapi rémuralma az egész társadalmat megrázkódtatta, s amikor végre megbukott, elementáris erővel tört ki az egész társadalomból a keresztény megújhodás vágya és elhatározása.”

Amint Mihályfi könyve iménti idézetéből is kiderül, Isten nem hagy önmagából gúnyt űzni. Minden nemzet, társadalom, sőt bárminemű emberi közösség csak azt kapja Tőle történelmi sorsfordulókon, amit megérdemel, így ha egy gyékényen árulnak az őket kifosztó kufárokkal, ne csodálkozzanak helyzetükön. Ezért hát számunkra sincsen más tanulság tehát, mint hogy űzzük már ki innen a kufárok hadát!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info