Noha a népi írók és a radikális nemzeti ideológusok nem véletlenül bírálták mégoly kegyetlenül negyedszázada visszásságait, mindenekelőtt cím- és rangkórságát (amiért, Makkai János szavaival, „urambátyám országa” lettünk), a földkérdés, a birtokpolitika rendezetlenségét, az úri középosztály parasztságunk és munkásságunk iránt megvetéssel határos közönyét, tény, hogy kényszerpályán mozgó országunkban igenis voltak szociális előrelépések alatta, éspedig olyanok, melyekről csak álmodhatunk.
Lássunk rájuk példákat! Az 1920-as évek elején a gyáripari termelés csak 979 millió pengőértéket tett ki, 1938-ban már 3000 milliót, a gyáripari munkásság létszáma 1921 és 1938 között százötvenezerről háromszázezerre nőtt, a gyáripari telepek száma 2124-ről 3400-ra emelkedett, az 1929 és 1933 közötti világgazdasági válság következtében 1933-ban csak 744 millió pengőt kitevő agrártermelés 1938-ra már megközelítette a kétmilliárd pengőt.
Bevezették az özvegyi- és árvajáradékot, a haláleseti segély összegét gyermekenként száz pengővel felemelték, a rászorulók terménytámogatásban részesültek, így 1939-ben 148 vagon ingyen cukorhoz jutottak a terhes, szoptató anyák, a tizenegy évesnél fiatalabbak, továbbá az Imrédy Béla miniszterelnök felesége által vezetett „Magyar a magyarért” mozgalom jóvoltából 19 millió liter tejhez, az alamizsnaszerű támogatások felváltására közjóléti szövetkezetek létesültek, így közülük a „Hangya” boltjaiban valódi termékeket jutányos áron lehetett kapni, sőt egyes településeink, mint Tordas, szövetkezeti mintafalvakká váltak.
A bérek, ha mérsékelten is, emelkedtek, így amíg 1933-ban a férfi napszámbér még csak 1,36 1937-ben már 1,68, 1939-ben pedig 2,10 pengő volt, a létbizonytalanság szülte gyökértelenség megszüntetése érdekében pedig 1926 és 1928 között nagyvonalú társadalombiztosítási reform valósult meg, amelynek révén az 1940-es évek elejére betegség, baleset, megrokkanás, öregség esetén a munkásság zömének sikerült elsőrendű életszükségleteit fedeznie, az Országos Társadalombiztosítási Intézet így 1939-ben 70 millió pengőt fizetett ki, amiből több mint 63-at kitevő segély jutott a beteg, rokkant munkásoknak
Gondoskodtak a kishaszonbérletek kialakításáról is: másfél millió katasztrális hold került a falusi kisemberek kezébe, a földbirtokreformról szóló (1920. évi 36.) törvénycikk alapján a mezőgazdasági népesség körében olcsón és könnyű fizetési feltételekkel 1938-ig összesen 259 883 házhelyet osztottak ki, a Falusi Kislakásépítő Szövetkezet 1941-ig mintegy 44 041 családnak nyújtott házépítési hitelt 61 033 430 pengő értékben, végül külkereskedelmi mérlegünk is javult: amíg 1920-ban kivitelünk 191 millió pengőértéknek felelt meg, behozatalunk 484 milliónak, addig 1938-ban az előbbi 606, az utóbbi 489 milliónak.
Kár tehát annyira végzetesen antiszociálisnak tekinteni ezt a negyedszázadot, főleg, ha összehasonlítjuk az azóta eltelt időkkel, amikor is a munkavégzést a munkakerülés váltotta fel, noha, éppen néhai kormányzónk egy kunhegyesi munkásnak mondott szavaival, „az a helyes, hogy mindenki annyit keressen, amennyi a munkájának az értéke, gondja, baja mindenkinek van, a nagyobb állással nagyobb munka, súlyosabb gond, nehezebb felelősség jár: nekem is van gondom, csak nem mindenki tudja”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
