1940. augusztus 30., az Észak-Erdélyt és Székelyföldet az anyaországnak ítélő második bécsi döntés, valamint az azt követő erdélyi bevonulás elégszer meg nem ismételhető tanulsága, hogy fokozatos nemzetépítéssel nem az autonómia, hanem, tűnjék pillanatnyilag bármennyire is illúziónak, a teljes revízió hozhat csak gyökeres megoldást. Hiszen nem nekünk kellene autonómiát adniuk a románoknak, hanem nekünk lehetne nekik, ha akarjuk.
Ugyanakkor ideje lenne végre belátniuk legalább a józanabb románoknak, hogy csak általunk lehet nekik is életük, vagyis nem mi vagyunk ellenségeik, hanem ugyanazok, akik mindkettőnknek, vagyis a globális háttérhatalom. Persze, ehhez olyan szolidaritás szükséges magyar és magyar között, ami akkor még, szemben a mával, nemcsak nyomokban volt meg.
De maradjunk csak elöljáróban a teljes revíziónál! Hiába sulykolják belénk örökösen, hogy „minek a teljes területi revízió, úgysem tudnánk mit kezdeni a visszatért, zömében már amúgy is idegenek lakta országrészekkel”, és „minek kesergünk erdélyi ásványkincseink elvesztésén, amikor egy kilogrammnyi kvarchomokból is mennyi energia nyerhető”, Istenadta ösztönnel kell ragaszkodnunk mindahhoz, ami a miénk, amit, Juhász Gyula szavaival, „magyar erő szerzett vitézül / S magyar szív és ész tartott meg bizony” .
Ha a tollunkat elveszi valaki, még nem az övé. Csak akkor lesz az övé, ha neki adjuk. Addig csak bitorolja. Így kellene viszonyulnunk a Kárpát-Duna Nagyhazához is, ugyanis soha nem adtuk oda Erdélyt Romániának. Ha mégis elvették, kötelességünk visszavennünk. Amikor például visszatért 1938-ban az első bécsi döntéssel a Felvidék zömében magyarlakta területe, Joseph Goebbels, a nemzetiszocialista Németország propagandaügyi minisztere például azon csodálkozott, hogy miért nem élünk további revíziós lehetőségekkel, így miért nem vonulunk be a nyugati Őrvidékre is? Aligha van rá magyarázat, miként arra is, miért mondja ma a Kolozsvárról anyaországunkba érkezett vérünkre valaki, hogy román, vagy miért feleli a sepsiszentgyörgyi magyar boltos arra a kérdésre, miért nincs nála magyar felirat, hogy azért, mert „ez Románia”?
Közmondásosan a kutya sem azt ugatja meg, akitől fél, hanem aki tőle fél. Miért félünk önmagunktól, történelmünktől? 1940-ben minden oláh uralom ellenére is még zöld volt a Székelyföld. L. Rádai Ilona írja torokszorító regényében (Sikolytó Erdély, 1942):
„Épülnek ezeken a tiszta székely vidékeken a nagy cifra oláh templomok, de vajon ki fog oda bemenni? Építhettek ti oláhok akkora díszes templomokat, mint a római szent Péter templom, nem lesz magyar, aki bemegy díszes falai közé. Adóztatjátok a magyart, lehúzzátok a bőrét hétszeresen, de egy utat meg nem javíttok. Az utak romlanak, és ha ez így folytatódik, egyik faluból a másikba is nehéz lesz eljutni, télen pedig valósággal el lesznek zárva a világtól. A nép szenved, de büszkén viseli a sorsát: fiait gyötrik, bántalmazzák, katonának viszik, és oláhul kell megtanulnia a jobbra átot, balra átot. Messzire viszik őket, távol egymástól, hazájuktól, elszórják egymástól őket, hogy magyar szót ne hallhassanak, de magyarságukon változtatni nem tudnak. Hazajön az agyongyötört székely fiú és lerázza magáról az oláh sallangot: több oláh szót nem mond ki, csak ha muszáj, és a fiát titkon tanítja a Himnuszra.”
Igen, egyrészt leráz minden idegen sallangot, másrészt ott segít, ahol csak lehet, hasonlóan anyaországban élő véreihez. Mert ennek csodáit élhették át az 1940-es bevonulás alig két hete alatt! Lehetetlen meghatódottság nélkül olvasnunk például Nyisztor Zoltán pápai prelátus tárcáját (A legszebb élmény Erdélyből) e napokról. Amint a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1940. október 20-i számában írta, bebizonyosodott, hogy az oláh impérium alatt mennyire megedződtek ottani véreink, s ezt tudva mennyire segítették őket anyaországi testvéreik:
„Amikor az országút az első vasúti sín mellé futott s a közelben feltűnt az első vasúti állomás, egy nemcsak érdekes, hanem nagyon vigasztaló látványban volt részünk. Épp akkor futott be lassú méltósággal az első magyar vonat az állomásra. Gondoltuk, bizonyára katonák, valamelyik különlegesebb fegyvernem, amelynek könnyebb és gazdaságosabb a vasúti szállítás és utánpótlás. Legnagyobb meglepetésünkre az első kocsiból magyar vasutasok ugráltak le, akik pillanatok alatt átvették az állomást és a szolgálatot, kipróbálták a berendezéseket s az állomásfőnöktől a váltóőrig mindenki elfoglalta a helyét. Percek alatt már üzemképes volt a vasút és az állomás, s a vonat felőlük akár roboghatott volna tovább! A második kocsiból postások kerültek elő, akik hasonló tüneményes gyorsasággal vették át a postahivatalt, állították helyre az összeköttetést s már mártották is a fekete tuspárnába az új bélyegzőt, hogy elferdített csúf román nevét levetkőzve, ősi hangzásával a község „visszatért”. S így jöttek a többi vagonokból a csendőrök vagy a rendőrök, a közigazgatás szervei s mintha csak egy futó éjszakára hagyták volna el húsz évvel ezelőtt, a község új magyar élete pillanatok alatt megindult. Azok, akik szellemi fölényüket mindig a magyar szervezetlenség ócsárlásában szokták kiélni, most az egyszer tágra nyílt szemmel csodálkozhattak.”
Igen, mert akkor még tudták, nem elég megszerezni valamit, meg is kell azt tartani. A hétköznapok csendes csodáiban éppúgy, mint történelmi sorsfordulókkor. Hiszen ahogyan egykor maga Deák Ferenc vallotta, „amit erő vagy hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse újra visszaadhatják. De amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önként lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges.” Hetvenhárom éve bizony még minden igaz magyar azt akarta, hogy vállvetve küzdjünk minden rögünkért. Mert akkor még nemcsak pillanatnyi könnycsordulásos fellelkesülés, hanem magyar szívünk legbensőbb örök megdobbanása, a magyar és magyar közötti szolidaritás jeleként énekelték Nagyváradtól Kolozsváron át Gyergyószentmiklósig vitéz Somogyváry Gyula vitéz Náray Antal által megzenésített Erdély-indulóját:
Elhangzott a szó,
Zeng az induló,
Győztesek megint
Régi zászlaink.
Nézd a gúnyhatár,
Széttiporva már,
Várnak újra mind
Ősi bérceink.
Édes Erdély, itt vagyunk,
Érted élünk és halunk,
Győz a szittya förgeteg,
A rohanó sereg.
Lépteink nyomán,
Fönt a Hargitán,
S völgyeinkbe’ lent.
Tornyok hangja zeng.
Már semerre sincs
Átkozott bilincs.
Énekeljetek
Völgyek és hegyek!
Édes Erdély, itt vagyunk,
Érted élünk és halunk,
Győz a szittya förgeteg,
A rohanó sereg.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info