Sajátos anomália járja át közéletünket jó ideje. Könnyen megkaphatja ugyanis bárki az ügynök címet, ha valakiknek sérti az érdekét, vagy tudásával s annak hatásával kiválik kortársai közül, még ha netán nem is ok nélkül merül fel kétség erkölcsi múltja tisztaságával kapcsolatban. Számosan kapták s kapják meg ezt a címkét, elfeledve, hogy ahogyan a ripacsok is lehetnek igazsághirdetők, úgy akár titkosszolgálati múlttal vádolt s netán egykor ilyennel ténylegesen rendelkezett tudósok is.
Anélkül, hogy erkölcsi példaképek lennének, tény, tudásukra és annak hatására viszont nélkülözhetetlen szükség van, amiért aligha van jogunk őket, mintegy Isten ítélőszékét bitorolva, kirekesztenünk, pláne, ha kellő alapossággal nem is bizonyosodtunk meg múltjukról.
Az élet bizony, amint maga a költő írja ugyebár, gyakran nagyon is szennyes ruha. Mert bizony, ismerve a művészéletrajzokat, ne feledjük, hogy bizony a ripacs is lehet igazsághirdető, anélkül, hogy erkölcsi példakép lenne. Amikor például Adyt megrótták kortársai életviteléért, Szabó Dezső megkérdezte: a reimsi székesegyház vagy a párizsi Notre Dame kevésbé volna szép, ha megtudnánk, hogy építői házasságtörők és alkoholisták voltak? Vagy ha kiderülne, hogy Petőfi Sándor Szendrey Júliát rendszeresen megcsalta, mindjárt sutba dobnánk szerelmi költészetét?
Vannak, éspedig nem is kevesen, akik amint a vad az elhullott teremre, úgy vetik rá magukat élőkre s holtakra, többnyire olyanokra, akik tudásukkal akkor is méltán érdemlik ki tiszteletünket, ha (nyilván nem önszántukból) netán együttműködtek (feltehetően többnyire alsóbb szinten) valamelyik ügynökhálózattal. Ne feledjük: a beszervezett személynek az ilyen együttműködési döntése mögötti álló belső (kényszerítő) indítékairól egyedül Istent illeti meg az ítélet. Reánk inkább Reményik Sándor sorai vonatkoznak: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak: igazabbá lenni!”.
Nos, ez az „igazabbá levés” az, ami valahogy ma annyira hiányzik. Itt van például Kiszely István, az antropológia úgyszólván egyetlen közelmúltbeli magyar tudósa. Amikor állítólagos ügynökmúltjáról hirtelen hírek röppentek fel, kétféleképpen reagáltak reájuk: egyesek mindennek elmondták, mások viszont a régi római bölcsességgel élve, miszerint „qui bene distinguit, bene docet”, vagyis „aki jól meg tud különböztetni dolgokat egymástól, azt tud jól tanítani”, továbbra is megbecsülték benne a megbecsülendőt. A szakmailag érdemben soha senki által kétségbe nem vont tudását.
Persze a mások szemében a szálkát, de a magukéban a gerendát sem észrevevők kórusa túlharsogta azokét, akik különbséget tesznek a dolgok természetéből következően az alanyi és tárgyi alkalmasság között, akik biblikus alapon tudják, hogy van megbocsátás is, gondolva arra, hogy maga Krisztus sem bízta makulátlanra Egyháza vezetését, akik (a donatista eretnekséggel szemben) tudják, hogy az erkölcsi alkalmatlanság még korántsem feltétlenül jelent szellemi alkalmatlanságot.
Ezt ismerte fel mindjárt a „Kiszely-ügy” reflektorfénybe kerülésekor Domonkos Endre János, a Pax Hungarica Mozgalom vezetője, aki akkor a Kitartás.hu portálon így foglalta egybe az utóbbiak álláspontját:
„Én nem tudom hogy dr. Kiszely István ügynök volt-e. Nem láttam sem ezt cáfoló, sem ezt megerősítő bizonyítékot. Így állást foglalni sem tudok a kérdésben, ennek eldöntése vagy a bíróság (ha az érintett sajtó-helyreigazítási pert kezdeményez, esetleg rágalmazás címén feljelentést tesz) vagy az arra hivatott testület (ha van ilyen) feladata. Bár létezik olyan a magyar jogban, hogy „ártatlanság vélelme”, viszont ennek csak a bíróság előtt van gyakorlati jelentősége (vagy ott sem), a közéletben az égvilágon semmi. Akire egyszer rámondják, hogy ügynök, az rögvest lehúzhatja magát, erkölcsileg vége van (vagy esetleg megválasztják miniszterelnöknek, de ez az eset a ritkább). Onnantól bármit mond, bármit tesz, ez a jelző a sírig elkíséri. Ha csak a napi időjárásról alkot is nyilvános véleményt, még azt is megkérdőjelezik, mert az illető ugye: „ügynök”…
Én nem tudhatom, hogy dr. Kiszely István valóban ügynök-e. Én csak azt tudom, hogyha a nemzethű táborban valaki megharagszik valakire, akkor ez a jelző az első, amit a másik fejéhez vág. Ha egy gyalogember megharagszik a másikra, elküldi az anyjába, miközben rázúdítja nyelvünk mindazon elemeit, ami az értelmező kéziszótárból kimaradt. Ha egy liberális értelmiséginél húzza ki valaki a gyufát, az attól fogva a „fasiszta” jelző (vagy annak valamely változata) viselésére lesz jogosult. Itt, a mi térfelünkön marad az ügynöközés. Ha nem az én nótámat fújod: ügynök vagy. Ha rontod a boltom: ügynök vagy. Ha nem rám szavazol: ügynök vagy. Ha ráléptél a tyúkszememre: ügynök vagy. Ha nálam jobban értesz ahhoz, amit csinálsz, vagy bármiben különb vagy nálam: no, akkor aztán tényleg ügynök vagy…
Honnan tudom ezt ilyen jól? Sajnos személyes tapasztalatból. Akadt egy-két ember eddigi életem során, aki nem lelkesedett azért, amiért én, nem hitt abban, amiben én, vagy csak egyszerűen nem bírta pofám, s olyan jól esett akkor a lelkemnek, hogy azt mondhattam az illetőre: ügynök vagy. Pedig lehet, hogy csak szimplán hülye volt szegény, esetleg a megélhetési ”jobboldal” kicsi, de annál hangosabb táborát gyarapítja… És még az is előfordulhat, hogy egyszerűen más a véleménye, mint nekem. A jót másképpen akarja, mint én. Mindegy. „Ügynök” és kész!… Mert ugye a „hülye” mégsem hangzik olyan jól, nem olyan megsemmisít?. Az olyan „snassz”. Az ügynök! Na az már valami!…
Nem tudhatom, hogy dr. Kiszely ügynök volt-e. Talán sohasem fog kiderülni az igazság. A papír sok mindent elbír, sok mindent lehet rá írni, akár utólag is. Engem annál jobban érdekel, hogy miért pont most lett hirtelen ügynök a jeles férfiú? Az állítólagos bizonyítékok, amelyek alapján most a Jobbik kirúgta a Népfőiskoláról, Lóri atya kitagadta az imaházából, már több évtizede ott vannak, ahol szorgos kezek most meglelték őket. Eddig miért nem lelték? Eddig nem volt ügynök? S ha eddig nem volt, akkor most miért az? Kinek lépett a tyúkszemére Kiszely doktor? Vagy lehet, hogy nem õ volt a pofon tényleges címzettje, hanem rajta keresztül valaki mást akartak nyakon legyinteni? Mielőtt ítélkeznénk (ami valljuk be, olyan könnyen megy, s olyan jól esik: annyira jónak, erkölcsösnek, magasabb rendűnek és tisztának érezhetjük magunkat általa), gondolkozzunk. Főleg azok, akik Kiszely István árnyékában nőttek nagyra, s az õ tekintélyét használták fel saját ügyük előmozdítására.
Én nem tudom, hogy dr. Kiszely valóban ügynök-e. Azt tudom, hogy az a kevés, amit a munkáiból olvastam, nekem erőt adott, gazdagabbá tett, megerősítette a meggyőződésemet és további utánjárásra ösztönzött. Azt tudom, hogy sok ember átélte ezt, amikor a kezébe vette egy könyvét, vagy meghallgatta egy előadását. Amit szívünk mélyén mindannyian sejtünk és érzünk, arról ő tudományos alapossággal, a tudomány eszközeivel igyekezett bebizonyítani, kutatási eredményeire, forrásokra hivatkozva, hogy valóban igaz. Hitet adott. De még többet is: bizonyosságot. Ha esetleg ez volt a feladata, akkor kijelenthetem: „jó ügynök” volt. Sikerült.”
Sikerült bizony, mint ahogyan mindazoknak, akik minden őket ért gyanúsítgatás, vád, sőt rágalom ellenére méltán vívták ki olvasóik, hallgatóik tiszteletét (elég legyen csak szintén a közelmúltból Tudós-Takács János katolikus filozófusra, teológusra és műfordítóra gondolnunk!). Végül azoknak pedig, akik kisebbrendűségi komplexusaik kompenzálásaként onanizálás gyanánt ügynököznek, innen üzenjük: alighanem jobban tennék, ha csak tizedannyit tennének le a nemzet asztalára, mint az általuk ügynökökként megbélyegzettek!
Elvégre a világ nemcsak szentekből és ördögökből áll, így nem lehetetlen, hogy amint Newton mondta, két dolgon fogunk leginkább csodálkozni, amikor a mennyországba jutunk: sokakat hiába keresünk majd, akikről azt gondoltuk volna, mindenképpen ott fogjuk találni őket, másodszor több olyan embert fogunk az üdvözültek között megpillantani, akikről nem hittük volna, hogy odakerülnek. Akár Kiszely Istvánt is. Úgyhogy csínján bánjunk mások ügynöközésével!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
