A minapi, irodalmuk elzsidósodását tárgyaló okfejtésünk egyfajta folytatásaként nem lehetünk eléggé hálásak mindazon hajdani esztétáinknak, irodalomtörténészeinknek, akik a zsidóság kovász, sőt egyenesen Übermensch mivoltáról szóló mítoszt nemcsak megkérdőjelezték, hanem egyenesen hamisnak tartották.
Őket ezért persze hivatalos irodalomtankönyveinkben úgyszólván nem létezőnek tekintik, mint például Bartha József (1866-1950) irodalomtörténészt.
„Bartha József nem kerülte a harcot, a Katolikus Szemle, A Cél és más konzervatív folyóiratok hasábjain hatalmas közönséggel érintkezett, ezek az olvasók az egész országban élénken figyeltek szavára: az irodalomtörténet-írás biztos fegyvereivel támadta a léha irodalmi divatcikkeket, nem félt attól, hogy esztétikáját reakciós ósdiságnak nyilvánítják.” Így írt róla irodalomtörténész-könyvész kortársa, Pintér Jenő (Magyar Irodalomtörténete (1941), VIII/1.), amiért úgyszólván nem létezőnek tekintik hivatalos irodalomkönyveink, ami már csak azért is elfogadhatatlan, mert ha valaki netán nem fogadja el a „nyugatos” irodalompolitikával, vagy akár Ady életművével kapcsolatos negatív kritikáját, más területen való szakmai teljesítményét azért még el kellene ismernie, ugyanis 1893 és 1896 között nagybecskereki, majd 1896-tól 1933-ig budapesti gimnáziumi tanárként, 1922-től 1924-ig igazgatóként, attól kezdve irodalmi-nyelvi szakfelügyelőként számos irodalmi, nyelvi, sőt művelődéstörténeti tankönyvet (némelyiket Prónai Antal piarista kollégájával) és seregnyi szaktanulmányt írt, továbbá irodalmi szövegeket rendezett sajtó alá (A magyar művelődés története (1901), A palóc nyelvjárás (1893), A Toldi-monda (1899), Magyar nyelvtan (1900), Magyar irodalomtörténet (1900), A magyar katholikus énekköltészet a XVIII. századig (1901), Aesthetika (1902), Rendszeres magyar nyelvtan (1902), Magyar egyházi énekek a keresztény középkorból (1903), Stilisztika (Prónai Antallal, 1903), Retorika (Prónai Antallal, 1904), Magyar egyházi énekek a vallási harcok korából (1904), Tinódi Sebestyén válogatott krónikás dalai (1904), Irodalomtörténet (1904-1905), Poétika (Prónai Antallal, 1905), Szemelvények a Margit-Legendából (1905), Alexandriai Szent Katalin verses legendája (1906), Irodalomtörténeti olvasókönyv (Prónai Antallal, 1909), Írásművek (Prónai Antallal, 1909) Magyar nyelvtan (1913), Sajó Sándor válogatott költeményei (1937)).
Micsoda? Bírálta a zsidóság felsőbbrendűségét hol nyíltan, hol burkoltan hirdető „Nyugat” folyóirat irodalompolitikáját, Ady Endre politikumát, esztétikumát? Kirekesztették! Ezért, hogy 1945-től művei csaknem hozzáférhetetlenekké váltak a nagyközönség számára (Két nemzedék irodalma, 1875-1925 (1926), Fajiság az irodalomban (1934), Az új magyar irodalom kis tükre 1896-1936 (1938), Pro domo. Válasz támadóimnak (1938), Szabad-e Adynak szobrot emelni? (1939), Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság! 1941)). Amikor „Ady tévedései és igazságai” című tanulmánysorozatunkban részletesen bemutattuk klasszikusunk világnézeti vargabetűit, nem véletlenül támaszkodtunk döntően iménti műveire – melyekkel természetesen lehet és kell is vitatkoznunk, így például korántsem oszthatjuk sommás ítéletét, miszerint a költő „a zsidó áfiumtól elkábított magyarok prófétája” volt mindvégig –, éspedig éppen azért, mert bennük az életmű sokak számára egy kézlegyintéssel elintézett ellentmondásaira mutatott rá, a vátesznek tekintett hétszilvafás nemesek költőivadékának filoszemita megnyilatkozásaira, ebből következően politikai publicisztikáinak és profetikus magyarságverseinek kétértelműségére (egyrészt a bélyeges sereg után oson, másfelől megbolygatja bolyukat!), radikálisan egyházellenes, szabadkőműves szellemiségű filippikáinak megalapozatlanságára, vallásosságának, Istenképének leginkább Spinozára emlékeztető, addigi világnézeti tájékozódásunktól és költészeti hagyományainktól meglehetősen idegen panteisztikus színezetére, végül verselése egyenetlenségeire, amiért is (különösen „Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság!” és az „Az új magyar irodalom kis tükre 1896-1936” című műve megjelenése után) – Pintér Jenőt idézve – „a baloldali sajtó hevesen támadta, mert erélyesen rámutatott egyes írók erkölcsromboló munkájára s nem leplezte a zsidókérdésre vonatkozó felfogását sem”, amellyel ráadásul korántsem állt egyedül, hiszen kortárs kollégái közül ugyanezt tette Alszeghy Zsolt, Eckhardt Sándor, Farkas Gyula, Kokas Endre és Zoltvány Irén.
Hitvallása volt mindmáig nélkülözhetetlen kalauzában (Az új magyar irodalom kis tükre 1896-1936 (1938)), hogy „irodalmunknak, ha csak azt nem akarjuk, hogy a nemzetközi és (ami ezzel ugyanegy) a zsidó-radikális idegen szellem hínárjában elsenyvedjen, a magyar faj lelkét és életét kell visszatükröztetnie. Éppen azért a modern haladás és az új eszmék után vágyakozó fiatal írónemzedéknek nem adhatunk jobb tanácsot, mint amelyet Pekár Károly, ez a nagy látókörű esztétikusunk, Taine-re hivatkozva, olyan nyomatékosan ajánlott: »Mélyedjenek el koruk vezető eszméiben, gondolataiban, érzéseiben s a nemzeti jellemvonásokban keresve az általános emberit, törekedjenek csak elsősorban korukat, nemzetüket, koruk, nemzetük, fajuk érzéseit, gondolatait kifejezni: a többi az alkotó képzelet, lángelme dolga.«“
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
