Ma, amikor (Pozsonyi Ádám írónk találó szavaival) „címeres ökrök panoptikuma” kortárs hazai irodalmunk, elszomorodva szemlélhetjük, mennyire nem új jelenség ez. Így volt ez már bizony a kiegyezéstől kezdve, köszönhetően elsősorban mindazoknak, akik a zsidó világszemléletre letagadhatatlanul oly jellemző materialista megközelítésből tekintettek világunkra. Többségük már akkor zsidó volt. Magyarul írtak, de nem magyarul gondolkodtak. Igen, már annak a kornak is megvoltak az Esterházy Péterjei, Konrád Györgyei, Spiró Györgyei. Erre lássunk ezúttal meglehetősen sokkoló példákat!

Elég csak Zoltvány Irén (1859-1938) pannonhalmi bencés apát, irodalomtörténész könyvét (Erotika és irodalom, 1924) felütnünk, hogy megbizonyosodunk erről. Mert bizony szörnyülködhetünk akármennyit, ki mindenki számított csak a Kádár-korszakban is írónak, költőnek (gondoljunk csak olyanokra, mint Berkesi András, Dobozy Imre, Garai Gábor, Györe Imre, Gyurkó László, Héra Zoltán, Hidas Antal, Illés Béla, Gergely Sándor, Madarász Emil. Keszi Imre, Mesterházi Lajos, Moldova György, Rideg Sándor, Szilvási Lajos, Urbán Ernő!), ha igazságosak kívánunk lenni, kénytelenek vagyunk belátni, hogy hasonlók művei töltötték meg mégoly úri, nemzeti-keresztény középosztályunk képviselőinek könyvespolcait már a két világháború között is!

De maradjunk csak a békés Ferenc József-i korszaknál, elvégre hát hulló csillagok, konzekvens kurzuslovagok jócskán voltak akkor is. Itt van mindjárt például Makai (Fischer) Emil, akit Vörösmarty születése centenáriumán a Nemzeti Színház igazgatósága egy alkalmi színmű megírásával bízott meg (szövege A Hét 1900-as évfolyamában meg is jelent):
„Ez el is készült s a Szózatnak, a nemzeti imádságnak halhatatlan költőjét egy léha szerelmi történet keretében mint ifjú szerelmest mutatta volna be a színpadon. Vörösmarty gyermekei és rokonai azonban a darab előadását egyszerűen betiltatták”.

Zoltvány iménti soraihoz hozzátehetjük, reformkori alapítású teátrumunkban azért nem voltak már akkor sem ritkák az efféle félrelépések. Bizonyos Vajda Ernő Mr. Bobby című darabjában „egy díjbirkózó leány annak ígéri magát, aki leteríti s akinek a dereka körüli öv birtokába kerül. A drámai expozíció az első fölvonás végén az, hogy a leány lakosztályának négy kulcsát négy különböző férfinak adja át.” S ezt a darabot is ugyanott adták elő!

Lássuk aztán a közfelfogás szerint ugyebár szintén magyarnak tekintett Bródy Sándort, aki „úgyszólván soha nem lát túl az áthevült testiségen és perverz érzékiségen: a lélek csak stiláris sallangként mint egy-egy fölpislákoló láng csap ki műveiből, hogy végül végsőt lobbanjon a testiség pernyéjében.” Színdarabjai közül a Timár Liza a zsidóságot egyenesen az Übermensch népeként jellemezve dicsőíti.

Nem marad el tőle Heltai (Herzl) Jenő sem, aki Tündérlaki lányok című színművében „a tisztesség érzését úgy veti le magáról, mint a kendőjét s bűnéről úgy tárgyal, mint ahogy más asszony a káposzta árát kérdi”, akárcsak a „mélymagyar” Molnár (Neumann) Ferenc, aki pedig Az ördög című színművében azt hirdeti, hogy a rosszra való hajlam kiirthatatlan belőlünk, s így már a legelső bűnalkalomnak sem állhatunk ellent.

Remélhetően ennyi is elég volt annak megmutatásából, kik és milyen műveik kaptak már akkor is óriási reklámfelületet, s akkor még az olyan pionírokról, mint Kóbor Tamás (Berman Adolf), Szomaházy István (Steiner Arnold), Szomory Dezső (Weiss Móric), Szilágyi (Silbermann) Géza, Bíró (Blau) Lajos, Hatvany (Deutsch) Lajos, nem is ejtettünk szót.

Beszédes nevek és művek egy olyan korból, amikor még nem volt kommunizmus, de előkészítői már ugrásra készen álltak a lelkileg-szellemileg általuk eldeformált magyar tömegeken való uralkodást elősegítő politikai fordulatra. Mert mitől is váltak oly végzetesen rombolókká? Alighanem attól, hogy műveik nem a tisztességről, a becsületről, a tiszta szerelemről, a hazáról szóltak, sőt azokat egyenesen gyalázták bennük lépten-nyomon. A művészet Immanuel Kant óta hangoztatott öncélúságát (Selbstzweck, l’art pour l’art) hirdették, holott nálunk már Gyulai Pál és Beöthy Zsolt megállapították, hogy az nem lehet az erkölcstelenség kifejezője, csak a szépség tolmácsolója. Ezzel ráadásul sajnos valóban magyar írókat is megpróbáltak behálózni, nem is csekély sikerrel, amiért is Móricz Zsigmondot nem véletlenül érték negatív kritikák valaha.

Mindezen rombolás megfékezésére, sőt irodalmunk szellemének további elzsidósodása megakadályozására mindenesetre 1944-ben mindmáig megszívlelendő kísérlet történt Sztójay Döme kormánya megbízásából vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály államtitkár, a sajtóügyek kormánybiztosa részéről. A Magyar Közlöny 1944/142. száma ugyanis közölte „a magyar királyi miniszterelnök 11.300/1944. M. E. számú határozatá”-t arról, hogy mely zsidó szerzők műveit kell kivonni a közforgalomból. A magyarországiak közül az alábbiakét:

Aczél Lajos (Adler), írói álnév: Aczél László, Ács Klára, Adler Miklós, írói álneve: Ákos Miklós, Adorján Sándor, Ágai Béla, Ágoston Ernő, Alba Nevis (Unger Ilona), Andersen György, Aszlányi Károly (Ausländer), Avar Pál (Auer), Balassa Emil (Berger), Bálint Dezső (Beck), Bálint Imre (Österreicher), Bánóczi László (Weisz), Bárd Imre (Beck), Bárdos Arthur (Burstein), Báttaszéki Lajos (Hoffmann), Baumgarten Ferenc, Bédi-Schwimmer Róza, Békefi István (Kann), Béldi Izor (Goldstein), Bencze Tibor (Bruch), írói álneve: BenczésTibor, Berend László (Braun), Berkes Imre (Bergl), Bogdányi Mór (Bienenstock), Bokor Malvin (Bruck), Bródy László, Bródy Miksa, Csergő Hugó (Honig), Csermely Gyula, Déri Tibor (Deutsch), Dormándi László, Egri Viktor, Emőd Tamás (Fleischer Ernő), Farkas Pál (Wolfner), Feld Mátyás (Rosenfeld), Fenyő László, Fóthy János (Fleiner), Gara Ákos (Gottlieb), Garami Andor (Goldstein), Gellért Andor, Gerő Attila (Guttmann), Gró Lajos (Grosz), Guthi Soma (Guttmann), Haáz István (Háász), Hajó Sándor (Hoffmann), Hárs László (Herczog), Heltai Jenő (Herzl), Hervay Frigyes (Herzfeld), Heumann Károly, Hevesi József (Kronstein), Horn Ede (Einhorn), Incze Henrik (Stein), Jászi Oszkárné (Moskovitz Amália), írói álneve: Lesznai Anna, Kádár Imre, Kadosa Marczel (Krieszhaber), Kálmán Jenő (Kreisler), Kálnoki Izor (Kaufmann), Karácsony Benő, Karczag Vilmos (Krammer), Kardos László (Katz), Karinthy Frigyes, Keér Dezső, Kemény Simon (Kohn), Kéri Pál (Krammer), Kohn Sámuel, Komját Aladár (Korah: a név nem tévesztendő össze Komjáthy Aladár magyar költőével, a Petőfi Társaság tagjáéval), Komlós Aladár (Katz), Komor András (Kohn), Komor Gyula (Kohn), Kőműves Imre, Kuthi Sándor (Schönborn), írói álneve: Térey Sándor, Latzkó Andor, Lendvai Lehel (Léderer), Lengyel Géza, Lestyán Sándor (Lichtschein), Ligeti Ernő (Lichtenstein), Loránth László, Lukács Gyula (Lichtenstein), Magyar Lajos, Makai Emil (Fischer), Mezei Imre (Rosenfeld), Miklós Jutka (Militzer), Miskolczi Henrik (Weiszmann), Moly Tamás, Nagy Endre (Grosz), Nagy Samu (Neuhaus), Nagy Zoltán (a volt Nyugat főmunkatársa), Paál Jób, Palágyi Lajos (Silberstein), Palágyi Menyhért (Silberstein), Pályi Ede (Klein), Pap Károly (nem tévesztendő össze Papp Károly magyar irodalomtörténész professzorral), Patai József (Klein), Radnóti Miklós (Glatter), Reichard Piroska, Roboz Andor (Rosenzweig), Rónai Mihály András, Rózsa Miklós (Rosenthal), Sas László, Sásdi Sándor, Szabó Imre (Steiner), Szántó György, Székely Nándor, Szenes Béla (Schlesinger), Szirmai Rezső (Schwartzkopf), Szomori Emil (Weisz), Tábori Kornél (Tauber), Tábori Róbert (Tauber), Tamás Sári, Ujvári Péter (Groszmann), Ujvári László (Groszmann),, Ujvári Jenő (Groszmann), Vajda Ernő (Weisz), Vándor Iván (Weisz), Vámbéry Rusztem (Wamberger), Várnai Dániel (Weisz), Vér Andor (Weisz), Verő György (Weisz), Vészi József (Weisz), Vidor Marczel (Weinberger), Villányi Andor (Schwabach), Wallesz Jenő, Zelk Zoltán, Zempléni Gyula (Pollák), Zerkovitz Béla.

A külföldiek közül pedig a következőkét:

Bialik Chaim Nachman, Döblin Alfred, Hameiri Avigdor, Heine Heinrich, Herzl Theodor, Mandes Catulle, Proust Marcel, Saphir Moritz Gottlieb, Sokolov Nachum, Toller Ernst, da Verona Guido.

Amint Marschalkó Lajos újságírónak az Egyedül Vagyunk 1944/11. számában megjelent írásából (Mi kerül bele a nagy papírzúzó malomba?) kiderül, a felsorolt szerzőktől való művek begyűjtésekor tűnt ki, hogy azok állami és egyházi iskolák, múzeumok, nyilvános könyvtárak, levente-, cserkészszervezetek, iparos legényegyletek, gazda olvasókörök, kereskedő ifjak egyesületeinek könyvtáraiba is jócskán bekerültek egykor.

Tanulság? Arról, hogy e papírtermékek szerzői zsidók voltak, persze nem tehettek, de arról viszont igen, miket írtak. Mert attól, hogy magyarul írtak, még nem gondolkodtak automatikusan magyarul. Előfutáraik voltak az Esterházy Pétereknek, Konrád Györgyöknek, Spiró Györgyöknek. Csak kérdés, mikor születik már végre egy olyan kor, amikor az ilyenektől, nehogy fertőzzenek, semmi nem jelenik meg?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info