Állandó panasz, hogy a protestantizmus vezető képviselői szavainak – főleg etikai és nemzeti sorskérdéseinkben – már nincs sava-borsa, azonban ez nem mindig volt így: az 1882. szeptember 29-én Bánffyhunyadon született és harmincnyolc éve, 1975. augusztus 6-án Budapesten elhunyt Ravasz László református püspök, teológiai tanár mindvégig következetesen szembeszállt mind a kommunizmussal, mind a liberalizmussal, s végül, de nem utolsósorban a zsidóságot amolyan szent tehénként kezelő magatartással, ugyanis már az első világháború idején megmondta: ‘Őszintén megvalljuk, hogy a magyar nemzeti művelődés szempontjából nem tartjuk kívánatos elemnek sem a galíciai bevándorlót, aki pálinkával és hangyasavval kezdi, sem fiát, a vigécet, aki hadseregszállító és milliomos lesz, sem unokáját, a szociológust, aki ‘egy meglátásos és kéjszagú’ filozófiát ír szét az újságokba. Egyiket sem vallása miatt ítéljük el. Minden vallás olyan nagy, erős és szent dolog, hogy ha igazán komollyá válik, meg tud szentelni egy embert, és tömörré tud tenni egy férfijellemet. Mi azt mondjuk: bélyegezd meg a hitványt, még ha zsidó is!’

Egyértelműen elutasította – amint erről különösen is Gondolatok című, 1925-ben megjelent kötete tanúskodik – a szabadságot öncélnak tekintő liberalizmust: ‘Sokan azt hiszik, hogy a szabadság minden, a szabadság az egyetlen cél, eszmény, minden értéknek a foglalatja, pedig a szabadság csak előfeltétel, csak kezdet: a puszta telek, amelyre még építeni kell. A szabadság még csak azt jelenti, hogy nincs akadálya a belső fejlődésnek, tehát a szabadság csak feltétele az életnek, de még nem maga az élet. Nagy és drága dolog, mert nélkülözhetetlen, de csak felséges bíborpalást, amelyhez még egy fejedelem kell: ez a fejedelem az erkölcsi érték. Hiszen az őserdőkben is van szabadság, talán nagyobb, mint bárhol másutt, de mit ér ez a szabadság, ha nincs gondolat, nincs ideál, nincs feladat, nincs munka, egyszóval, nincs erkölcsi érték, amely e szabadságban megvalósuljon.’ Ilyetén a szabadság ‘a kiválasztottság dimenziója, a kiválasztottság pedig nem egyéb, mint örökkévaló értékek hordozására szóló megbízatás’.

Azt is helyesen ismerte fel, hogy az erkölcsi értékeket nélkülöző rendszereket, kiváltképpen a marxista-leninista szocializmust az jellemzi, hogy ‘féligazságai, de egész emberei, az evangéliumot pedig az, hogy egész igazságai, de fél emberei vannak’: az előbbiek hiába hirdetik, hogy Kánaánná varázsolják földünket, az ‘nem lesz menny soha”, az utóbbiak viszont tudják, hogy így is „felfoghatja s visszaverheti a mennynek a fényét és általvezethet oda’.

Mindebből következően egyáltalán nem csodálhatjuk, ha az említett téveszmét eredendő természetellenessége miatt elutasító református főpásztor a hazai zsidóság velük együttgondolkodó, ténylegesen elkövetett bűneit konokul tagadó vezető rétegéért sem lelkesedett. Amint Pintér Jenő irodalomtörténész művében (A magyar irodalom a XX. század első harmadában, 1941) olvassuk, már az első világháború idején megmondta:

‘Mi a magyar szellemi életnek az etikai idealizmus alapján való szervezését követeljük. Tehát háborút viselünk minden léhaság, ideáltalanság és erkölcstelenség ellen. Nem csinálunk belőle titkot, hogy utálatosnak és magyar emberhez méltatlannak tartjuk azt a pökhendi, konfidens, bizalmaskodó és cinikus modort, amely eleink szemérmes és tisztességtudó érintkezési formáját kiszorítással fenyegeti. Őszintén megvalljuk, hogy a magyar nemzeti művelődés szempontjából nem tartjuk kívánatos elemnek sem a galíciai bevándorlót, aki pálinkával és hangyasavval kezdi, sem fiát, a vigécet, aki hadseregszállító és milliomos lesz, sem unokáját, a szociológust, aki ‘egy meglátásos és kéjszagú’ filozófiát ír szét az újságokba. Egyiket sem vallása miatt ítéljük el. Minden vallás olyan nagy, erős és szent dolog, hogy ha igazán komollyá válik, meg tud szentelni egy embert, és tömörré tud tenni egy férfijellemet. Mi azt mondjuk: bélyegezd meg a hitványt, még ha zsidó is!’

1938. május 24-én az első zsidótörvény felsőházi vitájában elhangzott felszólalásában (amint Pintér idézett munkáján kívül Az Endre-Baky-Jaross per című, Karsai László és Molnár Judit által szerkesztett, 1994-ben megjelent dokumentumkötetben is olvassuk) sem változtatta meg iménti álláspontját:

‘Magyar a zsidó, állítja valaki, még azt is hallottam, hogy a református felekezet mellett a legmagyarabb. Üljön csak fel egy Nyíregyházáról érkező III. osztályú kocsiba. Hatvan-hetven hernyósapkás, kaftános zsidó utazik benne: szájukból habzik a jiddis. Az ember kérdi magától: hát ezek magyarok? Ez Árpád és Arany János népe?’

Árpád és Arany János küldetéses népe szerinte sohasem fogadhatja el a finánctőkések és nagybankárok oligarcháján alapuló utópikus társadalmat. Csak a krisztusi erkölcsök követése, rajtuk nyugvó régi történelmünk újjáélése teremthet számunkra tartós békét, ennek érdekében végül, de nem utolsósorban tudatosítva, hogy (amint Tormay Cécile-ről írt nekrológjában (Napkelet, 1940. május 1.) fogalmazott) ‘a nemzet sorsát a férfiak alakítják ugyan, de a férfiak lelkét az asszonyok, azért kell a magyar asszonynak hívőbbnek, nemesebbnek és önfeláldozóbbnak, tehát a szó igazi értelmében nőiesnek lennie, hogy a nemzet magyarabb, emberibb és férfiasabb legyen’.

Ravasz László méltán válhatott a két világháború közötti, a polgári-radikális, marxista-szociáldemokrata doktrínákat és a belőlük eredően a saját identitását leginkább a katolicizmus támadásával meghatározó liberális protestantizmussal szemben a konzervatív protestantizmus egyik vezető alakjává, akit hiába is állíttattak félre 1948-ban, idézett szavai mindmáig nem veszítettek semmit érvényességükből, különös tekintettel arra, hogy Debrecentől Pannonhalmáig jó ideje alig halható főpásztorainktól tiszta szó.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info