Ha valakiről valóban elmondható, hogy „a magyarok püspöke” volt, akkor a nyolcvanhat éve, 1927. április 2-án adta át lelkét Teremtőjének Prohászka Ottokár püspökre mindenképpen. A harcos kereszténység, a „magyar tunyaság” felkorbácsolója volt ugyanis, a már Széchenyi István által is annyiszor kárhoztatott „szalmaláng-lelkesedés” ostorozója, aki sohasem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy bizony „nem léteznék zsidókérdés, ha a művelt kereszténység nem tagadta volna meg önmagát”, hangsúlyozva, hogy a kereszténység igenis folytonos létharc az önkiválasztottak ellen.

Ezért méltán írhatta halálakor lelki fegyverhordozója, Bangha Béla jezsuita: „Hogy Prohászkában mit vesztett a magyar katolicizmus, nem jól mondom: a magyar géniusz általában, sőt Európa kereszténysége, sőt az általános emberi kultúra, azt e pillanatban átérezni sem tudjuk, csak lehajtjuk fejünket, mint az atyját vesztett gyermek, és sírunk.”

E sorok írójának jutott tíz évvel ezelőtt az a megtisztelő feladat, hogy a piarista Schütz Antal által szerkesztett, 1927-ben megjelent életműsorozata alapján válogasson évtizedek óta betiltott, ma is roppant időszerű írásaiból, bepillantást nyújtva ezzel egy soha meg nem nyugvó, elemi életigazságainkat oly nyíltan megfogalmazó magyar géniusz alkotóműhelyébe.

Ezen, a Gede Testvérek Bt. által megjelent kötetben (Az én antiszemitizmusom) olvasható írásaiból sok kortörténeti emlékiratnál világosabban kitűnik, mennyire megreccsent jóval Trianon előtt a megdönthetetlennek vélt Osztrák-Magyar Monarchia eresztéke, köszönhetően a kiválasztottak „csendes honfoglalásának” és az ezt lehetővé tevő „magyar tunyaságnak”.

„Nem szeretek zsákbamacskát árulni s a divat miatt az igazságról bölcsen hallgatni, ezért kimondom, hogy Magyarországon jelenleg csendes honfoglalás zajlik: gazdasági logikus folyamat megy végbe, az erősebb legyőzi a gyöngét, vagy hogy a csuka megeszi a pontyot. A magyar nép a gyönge, de ízletes pontocska, a zsidóság a csuka.” – írta, hozzátéve:

„Nem léteznék zsidókérdés, ha a művelt kereszténység nem tagadta volna meg önmagát.” Válasz ez bizony történelmi tragédiáink igazi okára, ezért ajánlotta egyedüli megoldásul a „magyar tunyaság felkorbácsolását”, ezért, hogy a liberalizmus tespedtségéből felocsúdó kortársai ikonjuknak tekintették, hiszen az iménti állásfoglalásai mellett mindvégig kitartott.

Igen, mert egyfelől már 1893-ban megkongatta a vészharangot, mondván, „a zsidóság fekélye már csontvázzá rágta a keresztény magyar népet, s a nemzetnek nagy részét a koldusbotra juttatta”, amiért is „lealacsonyítja az erkölcsi színvonalat, nem ismer erkölcsi korlátot a vagyonszerzésben”, másfelől viszont nem győzött csodálkozni, miért tűrünk el tőlük mindent.

Igen, mindent, lassan már teljesen hozzájuk asszimilálódva, így miért, hogy például az esztergomi bazilikából nagymise után oly sokan díszmagyarban a zsinagógába sietnek: „Imádkozni? Tüntetni? A templomba járás nem lehet sem ceremónia, sem komédia. Azért nem tudom, mit csinál a zsidó a katolikus templomban, s mit a katolikus a zsinagógában?”

Igen, volt tehát miért és mi mellett kitartania mindvégig, kapott is értük bőven gáncsot mind egyházi, mind világi hatalmasságoktól, miközben apostoli szerénységgel és gladiátori edzettséggel szüntelen hirdette, hogy nincs más küldetésünk, mint hogy akárhányszor ledöntik, egyedül Istennek építsünk oszlopot, amint Wass Albert verse (Előhang) is hirdeti:

Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének.
De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette,
hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből,
és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták:
majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.

És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló.
És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára
és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből
és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info