“Talán Geitner már azt is Draghi fülébe súghatta, hogy miért kell Európában bankunió meg fiskális unió, s hogy előbb vagy utóbb, de legyen euróállam is, amely majd mindig helytáll a bankokért. A Geitner–Draghi-diskurzusokból az jött ki, hogy az ECB – bár mögötte nem áll semmilyen konkrét államalakulat – hasonlítson a Federal Reserve-re, amelynek legnagyobb egységében, azaz New York-i „fiókjában” éppen Geitner volt a válság kitörésekor a főnök.”
Nixon hajdani elnök külügyminisztere, Kissinger mondta, hogy bajban van, ha fontos ügyben kell Európába telefonálnia. Nem tudja ugyanis, hogy hirtelen kit is tárcsázzon, ha arra van szükség. A kijelentés arra utalt, hogy bár létezik már az Európai Unió, de az nem állam, még csak nem is jogképes jogi személy, és akkor még nem volt elnöke sem. A bizottságnak meg nem volt (és ma sincs) jogköre több országot is érintő ügyben döntést hozni, valójában kormánynak sem lehetett tekinteni. Az EU éves költségvetése pedig még az éves bruttó társadalmi termékének egy százalékát sem éri el.
Mivel a közösség nem jogi személy, hiteleket sem vehet fel. Mindezt azért mondta Kissinger, mert fájlalta, hogy fontos, a világkereskedelmet és a világ pénzügyi rendszerét, valamint a biztonságot érintő kérdésekben a világ legnagyobb egységes gazdasági blokkjában, az EU-ban nem volt egy főtárgyaló partner. Magam is jelen voltam a magyar Parlamentben, amikor Brzezinski a világ biztonsági helyzetéről tartott előadása keretében elmondta, hogy a bármely országban fellépő fegyveres konfliktusra egyedül az Egyesült Államok képes idejében reagálni. Szerinte náluk huszonnégy óra alatt tízszer akkora fegyveres és azonnal bevethető katonai erő mozgósítható, mint Európában. Jellemző példa volt erre a korábbi Jugoszlávia felbomlásának folyamata. Milosevics ugyanis nem volt hajlandó önként lemondani arról a délszláv birodalomról, amelyet éppen amerikai igenléssel pottyantottak még az első világháború után a jogelőd jugoszláv politika ölébe. Éppen ezért a válság kitörésekor még a korábbi amerikai követ, későbbi külügyminiszter-helyettes is úgy foglalt állást, hogy nem eshet szét Jugoszlávia. Nem is esett, ameddig az amerikai légierő is úgy látta jónak. Szóval Európa még egy kis balkáni konfliktus rendezésére sem volt alkalmas. Európában nem volt főnök sem, ezt világpolitikai események sora bizonyította. Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország – függetlenül kormánya politikai színezetétől – azonnal felsorakozott az USA mellé az iraki intervencióban, míg éppen a korábban mindig hűséges Németországban épp egy szocdem kancellár tett komoly ellenvetéseket. A közelmúlt azonban bebizonyította, hogy a válsághelyzetek közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Más válságok esetén Európában nem került elő az igazi főnök, de ha eljön a valódi válság, akkor mégis előbújik. Erre szolgál példával a már több mint negyedik éve dúló nemzetközi pénzügyi krízis, amely mára általános hitelválsággá, az európai pénz, az euró válságává terebélyesedett. Az Európai Unió további sorsa függ attól, hogy ezen a válságon miként lehet úrrá lenni. Az Atlanti-óceán telefonkábelein zajló telefonbeszélgetésekből mára kiemelkednek gyakoriságukkal Timothy Geitner amerikai pénzügyminiszter (korábbi FED-elnök) és az Európai Központi Bank elnöke, Draghi beszélgetései. Nemcsak a számosság, időtartamuk miatt is. Arról nincs pontos ismeret, hogy a hívásokat ki és hányszor kezdeményezte. Volt és van is miről beszélgetniük. Biztosan volt szó arról, hogy Mario Draghi számolatlanul adjon pénzt a bankoknak egy százalékért, hogy a görögök részleges adósságleírásából keletkező veszteségeket olcsó forrásokkal kárpótolhassák. A korábbi ECB-elnök ugyanis ilyesmiről hallani sem akart. Azt is megbeszélhették, hogy vásárolja csak az ECB az eurózóna államainak kötvényeit, ha azokat a piacon már nem lehet eladni, vagy csak nagyon drágán. A korábbi ECB-elnök erről sem akart hallani.
Az amerikai FED viszont már havonta vesz negyvenmilliárd dollárért olyan papírokat, amelyek sohasem fizetnek majd, és senki sem ad értük készpénzt. Talán Geitner már azt is Draghi fülébe súghatta, hogy miért kell Európában bankunió meg fiskális unió, s hogy előbb vagy utóbb, de legyen euróállam is, amely majd mindig helytáll a bankokért. A Geitner–Draghi-diskurzusokból az jött ki, hogy az ECB – bár mögötte nem áll semmilyen konkrét államalakulat – hasonlítson a Federal Reserve-re, amelynek legnagyobb egységében, azaz New York-i „fiókjában” éppen Geitner volt a válság kitörésekor a főnök. Ez a bank adott gigantikus likvid kölcsönt az ingatlanhitelezők részvényeit shortoló Goldmann Sachsnak. Talán az sem lényegtelen, hogy korábban történetesen Draghi is a Goldmann embere volt. Geitner tehát megtalálta az európai nagyfőnököt. Őt meg a Goldmann Sachs találta meg jó időben, hogy segítsen a korábbi pénzügyminiszter Henry Paulsonnak, aki évtizedeken át volt Goldmann Sachs-os főnöke, társtulajdonosa is. És aki most azon fáradozik, hogy a hajdani cége által kirobbantott pénzügyi válság ne terjedjen futótűzként az USA-ban. Most pedig az a kérdés, hogy meg lehet-e állítani ezt a válságot Európában, s ha igen, milyen áron.
Igaznak tűnik a mondás, hogy annak, aki a pénzforgalmat a kezében tartja, törődnie sem kell azzal, hogy kik a választott miniszterelnökök.
Boros Imre – Magyar hírlap
