Hetvenegy éve, 1941. október 29-én hunyt el Budapesten Huszár Károly néhai miniszterelnök, két világháború közötti nemzeti-keresztény értelmiségünk mára csaknem teljesen elfeledett ideológiaközvetítőinek egyike, aki beszédeiben és könyveiben leginkább legközismertebb kirekesztőink és a képükre termett marxizmus, szociáldemokrácia s a merkantilista uzsorapolitika igazi arculatát, továbbá a szabadkőművesség és a bolsevizmus kulisszatitkait fedte fel.
Ugyanakkor számos tanulmányában szociális kérdéssel is foglalkozott katolikus szemszögből, aforisztikus igazságaival nemzedékeket nevelve, mindenekelőtt arra, hogy a bolsevizmusban ‘a tömeg a fő, a névtelen agy, szív és lélek nélküli mechanizált Gólem’.
1882. szeptember 10-én született az alsó-ausztriai Nussdorfban. Középiskolai tanulmányait Ischl-ben és Szatmáron végezte, majd a tanítói oklevél megszerzése után Baján lett néptanító, azután a keresztényszocialista „Néppárt” című lapot szerkesztette két évtizeden át és az „Alkotmány” című lap munkatársaként írásaiban szociális kérdésekkel foglalkozott, továbbá a katonaság választójogáért, a hadikárosultak- és rokkantak, özvegyek, árvák megsegítéséért és a hadseregszállítási visszaélések ellen küzdött. 1910-ben a sárvári választókerületben néppárti programmal képviselő lett. 1918-ban nagyrészt általa sikerült a Néppárt Keresztényszocialista Párttá szervezése. 1919-ben, a 133 nap alatt börtönbe vetették, ahonnan ötheti fogság után Ausztriába menekült, míg csak József főherceg meg nem hívta a bolsevizmus bukása után a Friedrich István vezette kormányba kultuszminiszternek.
Amint az életét mindmáig legrészletesebben ismertető, Dr. Szentmiklóssy Géza szerkesztette Magyar Feltámadás Lexikona (1930) írja, fő tevékenysége „a magyar iskolák megtisztása volt a bolsevista tanügytől”, majd kül- és belpolitikai életünk stabilizálása, így „a Clark-féle tárgyalások idején a politikai pártok elfogadták kibontakozási tervét s annak alapján koncentrációs kormány alakult, amelynek az alkotmányos élet helyreállítása volt a feladata”: ennek elnökeként „kiíratta az első nemzetgyűlési választásokat, melyek nagy többséget biztosítottak a keresztény politikának”, s indítványára lett Horthy hazánk kormányzója: ezután visszalépett a miniszterelnökségtől, de közéletünkben a sárvári választókerület képviselőjeként, a kormánytámogató Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja elnökeként és a második nemzetgyűlés alelnökeként továbbra is részt vett, valamint országos mozgalmat szervezett és ösztöndíjakat szerzett a szegény sorsú magyar tehetségek felkarolására, sőt 1930-ben az egész éves Szent Imre ünnepségek lebonyolításából is kivette döntő részét. 1928-ban végleg lemondott mandátumáról, amikor is az újonnan felállított Országos Társadalombiztosítási Intézet elnöke lett, 1934-ben pedig teljesen visszavonult politikai életünktől, miközben a világi apostolokat egyesítő Actio Catholica országos elnökeként tevékenykedett.
Legfőbb művei nemcsak páratlan kortörténelmi dokumentumok, hanem ideológiaközvetítő alapművek is, melyekből leginkább legközismertebb kirekesztőink és a képükre termett marxizmus, szociáldemokrácia s a merkantilista uzsorapolitika igazi arculatát fedte fel (Zsidó méreg. A Talmud népies ismertetése (1902), Korunk sebe és a nyomor vámszedői (1903), Szózat a keresztény munkásokhoz (1903), továbbá a szabadkőművesség (A szabadkőművesség nemzeti veszedelem (1911), 5000 szabadkőműves névsora. Adalék a titkos politikai pártok történetéhez (1920) és a bolsevizmus kulisszatitkait (A proletárdiktatúra Magyarországon (1920), Az égő Oroszország (1926): ő szerkesztette végül az 1930-as Szent Imre ünnepségekről készült díszalbumot (1930), ugyanakkor számos tanulmányában továbbra is foglalkozott szociális kérdéssel katolikus szemszögből (A katolikus akció szociális gondolatai (1934), Krisztus kopogtat a gyárak kapuján (1934), Lehet-e még segíteni az emberiségen? (XI. Piusz pápa szociális útmutatása a „Quadragesimo anno”-ban (1934)).
Azok közé tartozott, akik ha nem is voltak korszakos ideológiaformálók, annál inkább azok közvetítői, akiknek nemcsak az írás, hanem a szónoklás hatalma és a fedhetetlen erkölcsiség is megadatott, olyannyira, hogy kortársai közül Nyisztor Zoltán egyenesen így vallott ebbeli szerepéről (Vallomás magamról és kortársaimról, 1974): „Igazi népszónok volt”, Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter kortársával szemben ugyan „távolról sem olyan mély, egyéni és sziporkázó, de népiesebb és melegebb”, aki ráadásul épp erkölcsi tisztasága és fölénye folytán – ha ki is szorult a Bethlenék által elposványosított keresztény politikából –
„megmaradt mindig a jövendő emberének, a katolicizmuson belül pedig, ami neki valóban szívügye volt, mindig vezető pozíciót foglalt el és köztiszteletnek örvendett haláláig”.
Aforisztikus igazságaival nemzedékeket nevelt mindenekelőtt arra, hogy a bolsevizmusban „a tömeg a fő, a névtelen agy, szív és lélek nélküli mechanizált Gólem”, amint erről leginkább 1945-ben azonnal indexre került, alighanem Arthur Koestlernél , George Orwellnél és Alekszandr Szolzsenyicinnél is mélyebben szántó műve, „Az égő Oroszország” alábbi három bekezdése is tanúskodik.
„A bolsevizmus nem törődik az egyénnel, mindent alárendel a sokaságnak. A tömeg a fő, a névtelen agy, szív és lélek nélküli mechanizált Gólem. Agyontapos mindent, amit évezredek munkájával alkottak, a szellem nélküli vadállat szemben áll az emberi civilizáció minden értékes alkotásával, és mint egy dühöngő őrült, lerombolni igyekszik mindazt, amit a legnagyobb egyéniségek alkottak.A kommunizmus öntudatos, lelki életet élő emberek helyett gondolkodni nem tudó és már nem is akaró automatákat, kollektív gépembereket nevel. A bolsevizmus elmélete nem orosz eredetű, az európai modern korszellem salakterméke. A nyugati lázbeteg kultúra végső elfajulása a bolsevizmus, amely csak az orosz szociális viszonyok között tudott kifejlődni. A modern ateista világszemlélet, a vallási alaptól megfosztott kultúra, a materialista individualizmus konzekvens eredménye: a leninizmus. A bolsevizmus nemcsak a beteg orosz társadalom és az orosz cári uralom ellen irányult, hanem a kereszténységet levetkőzött kultúrvilág lelki krízise és az emberiség egyik legnagyobb szellemi válsága is. A kommunizmus az ő teoretikusaival, mint tömegeivel valóságos új vallás, a nagyon sokféle orosz szekták egyike. Ellenvallás a szó legszorosabb értelmében. Bibliája, a „Kapital”, szobrokat állít apostolainak és Lenin bebalzsamozott múmiája előtt keresztet vet. A gyűlölködő gonoszság hitvallása. Lelkiismeret, erkölcs, szelídség ismeretlen fogalmak, mert bénítólag hatnának destruktív munkájukra. A világforradalom sikere a legfőbb szempont. Rágalom, hazugság, gyilkolás, csalás, hamisítás, tömegmészárlás megengedettek ennek érdekében.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.hu
