Korunk eldegenerálódásának alighanem legkevésbé figyelembe vett jele az illemszabályok teljes mellőzése életünk minden területén, pedig ahogyan eleinket a kézimunkára, a szépírásra, ugyanúgy az illemszabályokra is megtanították, mert ők még tudták, lelkünk nemességét, szellemünk élességét tanúsítják mégoly apró gesztusaink, mozdulataink is, így ennek jeleként jellemnevelő útmutatásként könyvekben vagy falragaszokon foglalták egybe e nélkülözhetetlen ismereteket, melyek nem tudása miatt elengedhetetlen, hogy (noha ez persze elsősorban az óvodák, de mindenekelőtt a családok feladata volna) ne csak erkölcstant, illemtant is tanítsanak iskoláinkban!

Sajnos az ezeket egybefoglaló művek ma már többnyire csak antikváriumokban érhetők el, pedig újrakiadásuk- és taníttatásuk időszerűbb lenne, mint megjelenésükkor volt: közülük a jó modorhoz ragaszkodóknak Tihanyi Tibor diákok számára írt illemtani villámszabályain (Úriasan, finoman) és Tóth Tihamér néhány művén (A tiszta férfiúság, A jellemes ifjú, A művelt ifjú, Krisztus és az ifjú) kívül elsősorban Gausz Tibor, Gerely Jolán, Koszterszitz József, Lantos-Kiss Antal, Szívós Donát és Tower Vilmos ifjúságnevelő köteteit ajánljuk.

‘Van üres formavadászat, amely nagyképűvé és mesterkéltté teszi az embert, de vannak bizonyos szabályok, amelyek finommá, úrivá teszik megjelenésedet, föllépésedet, emberekkel való érintkezéseidet, ezek a törvények szó szerint nincsenek benne sem a Tízparancsolatban, sem az országok törvénykönyveiben, mégis kötelezők, semmibe vevésük már magában hordja ítéletét: hiába végzed el a gimnáziumot, egyetemet, ha az életnek ezeket a hajszálfinom fegyelmi szabályait nem oltottad véredbe, faragatlan alaknak fognak tartani.’

Így intette megismerésükre és betartásukra ifjú olvasóit 1938-ban Tihanyi Tibor piarista tanár, és hogy mennyit süllyedt mellőzésük miatt világunk azóta, arra persze milliónyi példát sorolhatunk életünk megannyi területéről: elég legyen például köszönési szokásaink eldeformálódására gondolnunk, ennek jeleként a nőknek kijáró ‘kezi csókolom’ ‘jó napot-ra, a római ‘servus humilimus’ (‘alázatos szolgája’) ‘szervuszra’ rövidüléséből lett ‘sziá’-ra gondolnunk, ezzel is kifejezve a tekintélytisztelet oly jellemző elhalványodását.

Igen, ennek még súlyosabb jele továbbá a nyakló nélküli tegeződés, holott a ma csak gúnyos ajkbiggyesztéssel emlegetett ‘antivilág’-ban elképzelhetetlen lett volna, hogy mondjuk a középiskolások letegezzék tanárjaikat (akik mellesleg az ötödik gimnáziumtól szigorúan magázták őket!), így, amint Kosztolányi Dezső regényremeklésében, az ‘Aranysárkány’-ban olvassuk, Novák Antal osztályfőnök maturandusainak bankettjén ugyan ‘Szervusz, édes fiam!’-mal koccintott velük, ám azok viszont nem tegezhették őt vissza!

Vagy vegyük a leghétköznapibb illemszabályok közül az étkezéssel kapcsolatosakat, hiszen betartásuk vagy be nem tartásuk alapján bárki lemérheti rólunk, mennyire vagyunk műveltek vagy sem: illetlenség például az evőeszközt étkezés előtt megtörölni, kanalat kinyalni, kést szájhoz vinni, mohón szedni és abban válogatni, szárnyast kézbe venni, csámcsogni, szürcsölni, szánkat teletömni, vágás vagy törés helyett beleharapni a falatba vagy azt fújdogálni, tányért megpúpozni, asztalon át koccintani, poharunkat egyszerre kiinni.

Végül ami a társalgást illeti: illetlenség lármázni, kézzel-lábbal gesztikulálni, másokkal egyszerre beszélni, másokat félbeszakítani, esküdözni, átkozódni, becsületszóval bizonygatni, hencegni, hírharangnak lenni, obszcén tréfákat előadni, távollevőket megszólni, vagy olyan szavakat használni, mint a fene, nyavalya, frász, pofa, marha, hülye, disznó, úgy kérdezni, hogy mi, micsoda, mi bajod, mi kell, hm, há, vagy olyanokat közbeszőni, mint hogy izé, hogy hívják, szóval, no, mondok, hászen, aszondja, hogy is mondjam, speciel, kivált egymás életkörülményeire, anyagi helyzetére vonatkozóan kérdezősködni.

Ha ennyi minden vonatkozott a profán életre, hát még mennyi a szakrálisra, az Isten házára: az idézett piarista gyűjtésében azt is felsorolta, melyek a legelemibb illemszabályok a templomban, így neveletlenség abban hiányos ruhában, sportviseletben megjelenni, feltűnően ájtatoskodni, harsogóan énekelni, közös imában, énekben elmaradni, ima közben másokat zavarni, hátrafelé nézegetni, másokra mosolyogni, főhajtás nélkül köszönni, másokkal beszélgetni, csoszogni, kopogni, a szertartásról elkésni vagy befejezése előtt távozni.

Ma már azonban többnyire a legelemibb illemszabályokat is száműzik a szent hajlékok látogatói, éspedig olyannyira, hogy szájbarágósan kell elmagyarázni nekik, Isten hajlékában mégis miként kellene viselkedniük, így ennek érdekében álljon itt egy, a két világháború között a Veszprémi Egyházmegyei Könyvkereskedés kiadásában megjelent templomi falragasz szövege, amely a lehető legminimális templomi illemszabályokat az alábbi kiemelésekkel így foglalta össze tíz pontban:

1. A templom szent hely, Isten háza és a mennyország kapuja. Azért bemenet és kijövet a szenteltvizet ne fecskendezzük széjjel, hanem csupán keresztvetésre használjuk és jobb térdünket (nem a balt!) földig hajtva köszöntsük a legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtőző Úr Jézust. Ha ki van téve a szentség, akkor két térdet kell hajtanunk. Általában térden állva kell imádkoznunk a szentmise alatt. Úrfelmutatástól áldozás utánig, saját szent áldozásunk után legalább 10-15 percig s a kitett Szentség előtt Szentségimádáskor, szentséges misék, litániák alatt. Kivétel, ha valaki gyöngeségből nem bírja a hosszabb térden állást. A pap áldását is mindig térden állva és magunkra keresztet vetve fogadjuk.

2. A templomban ne torlaszoljuk el a bejáratokat, hanem beljebb megyünk, nem tolakodunk, nem nézegetünk jobbra-balra, hátrafelé, nem imádkozunk félig hangosan és nem beszélgetünk! Köpködni a templomban nem szabad!

3. A férfiak helye a padokban a főbejárattól jobbra, a nőké balra van.

4. Ne foglaljuk le a padok sarkát, nehogy a később érkezőknek rajtunk kelljen átmászniuk. Nem formálhatunk jogot közös padokban egy megszokott helyhez, nem áll jogunkban mást onnan elküldeni. Illetlenség zsörtölődést kezdeni a templom szent falai között. A fiatalabbak, főként a gyermekek vonakodás nélkül engedjék át helyüket a padban náluk idősebbeknek, öregeknek.

5. A szentmise, prédikáció, litánia stb. kezdetekor legyünk már a templomban és csak a befejezés után távozzunk el onnan! Súlyos neveletlenség istenszolgálat, prédikáció közben be- és kijárni a templomból, ha csak súlyos ok vagy rosszullét nem kényszerít bennünket erre. Az ajtókat ne csapkodjuk, nyitva se hagyjuk, hanem csendesen nyissuk és csukjuk be!

6. Katolikus nő nem szentségteleníti meg az Isten házát szemérmetlenül rövid, kivágott vagy átlátszó ruhákkal. Ilyenekben a szentségekhez sem járulhat!

7. Fölöslegesen ne csevegjünk, ne köhécseljünk, hangosan ne sóhajtozzunk, olvasónkat ne csörgessük, a templomban idestova ne járkáljunk, mert ezzel is zavarjuk mások áhítatát. Főképp közös istenszolgálat alkalmával ne viselkedjünk feltűnően. (Például kitárni a karokat, a földet csókolgatni, a földön csúszni stb, megteheti ki-ki magában, ha a szíve súgja, de nem a nyilvános istenszolgálatok alkalmával.)

8. A pap imádságára hangosan és értelmesen feleljünk mindnyájan, egyszerre és lehetőleg hangosan. A közös énekben is vegyünk részt, különösen ha jó hanggal és jó hallással áldott meg bennünket az Isten! Az éneket azonban mindig az azzal megbízott kántor vezeti, sohase feledjük.

9. Virágot, pénzt ne tegyünk az oltárra, terítőkre, hanem vigyük a sekrestyébe s mondjuk meg, hogy hova szántuk. A pénznek a helye pedig a perselyben van!

10. A templomban Istennel és magunkkal foglalkozzunk, ne pedig másokkal! Hogyan imádkozik N, miért sír X, ki ez az ismeretlen Z, milyen a ruhája: mind nem a mi dolgunk! Az sem a mi kötelességünk, hogy másokra rászóljunk: ne nézegessen, ne térdeljen vagy álljon ide vagy amoda, stb. Gyerekre csendesen rászólhatunk, kivált ha rosszalkodik, felnőttre azonban nem, kivéve a súlyosan megbotránkoztató eseteket. A felnőttek, főképpen a szülők, tanítsák, intsék gyermekeiket illedelmes viselkedésre a templomban, ministrálás közben és a sekrestyében. Egyáltalán míg a templomban tartózkodunk, Istennél legyen minden gondunk és gondolatunk! A világias gondokat és gondolatokat hagyjuk erre az időre kívül!

Korunk eldegenerálódásának alighanem legkevésbé figyelembe vett jele tehát az illemszabályok teljes mellőzése életünk minden területén, pedig ahogyan eleinket a kézimunkára, a szépírásra, ugyanúgy az illemszabályokra is megtanították, mert ők még tudták, lelkünk nemességét, szellemünk élességét tanúsítják mégoly apró gesztusaink, mozdulataink is, így ennek jeleként jellemnevelő útmutatásként könyvekben vagy falragaszokon foglalták egybe e nélkülözhetetlen ismereteket, melyek nem tudása miatt elengedhetetlen, hogy (noha ez persze elsősorban az óvodák, de mindenekelőtt a családok feladata volna) ne csak erkölcstant, illemtant is tanítsanak iskoláinkban!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info