Nem rajtunk múlik, hogy rovatunk állandó témája bíboros érsekünk, ugyanis hovatovább nincsen nap, óra, perc, hogy ne fejezné ki szimpátiáját a másság kultusza iránt: a minap ezeregynehányadszor ismételte el, mennyire elfogadhatatlan ugyebár a gyűlölet, a szeretetlenség egymás iránt, pedig meg kell szeretnünk egymást: akinek van füle a hallásra, tudja, hogy ezzel megint a világhatalom előtti térdhajtásra szólított fel.

A „Magyar Hírlap” 2012. szeptember 3-i számának Kacsoh Dániel által jegyzett hírcikke arról tudósít, hogy ezúttal nyolcvanöt országból érkezett tizenkétezer fiatal előtt arról beszélt bíboros érsekünk a Szent István bazilika előtt tartott „Genfest” világtalálkozón, hogy hidat kell vernünk egymás között, ezért „szeretettel és türelemmel kell meghaladnunk a meg nem értést, ismernünk kell a népeket, a kultúrákat, a közösségeket, az egyes emberek problémáit, helyzetét, s ennek alapján meg is kell egymást szeretnünk”, viszont „nem igazi hídverés az, amikor az egyik kultúra egyszerűen megszünteti a másikat”, továbbá, hogy nem mindegy, a globális rendszer történései „emberi, erkölcsi, hitbeli eszmélődés nélkül, pusztán technikai és gazdasági folyamatként sodornak-e magukkal minket, vagy az emberi értékekre és az Isten akaratára figyelve válaszolunk korunk kihívásaira”, végül közhelybeszédét így fejezte be:

„Ismernünk kell a meg nem értés, a türelmetlenség, a történelmi sérelmek, a keserűség, a bosszú érzéseit és valóságát, hogy hősies szeretettel és türelemmel mindezt meg tudjuk haladni. Az ellentétek és a gyűlölködés ugyanis nemcsak elválasztják egymástól az embereket, hanem gonosz erőket szabadítanak fel az egyének és a közösségek szívében. Ha ezek lesznek úrrá egy-egy közösségen vagy az emberiségen, akkor fokozódhat az erőszak és a gyűlölet.”

Természetesen ezúttal sem részletezte az USA és Izrael ez utóbbi kettőben való világelsőségét, vagy éppen a magyargyűlölet csupán kilencvenháromezer négyzetkilométerünkön belüli (mellesleg szintén etnikumorientált) megnyilvánulásait, mindenesetre egy papnak, pláne főpásztornak azért illene tudnia, hogy a szeretetet nem kikövetelni, csak kiérdemelni lehet, pláne egy keresztény országban, ugyanis hiába hirdeti, „a keresztény nem gyűlölhet, csak szerethet”, valójában a szeretet és a gyűlölet, amint Caius Valerius Catullustól Aquinói Szent Tamáson át Szabó Dezsőig minden gondolkodó hirdette, önmagában közömbös, ellenben mindegyik létjogosulttá válik, de csak akkor, ha a gyűlölet a rosszra, a szeretet, ha a jóra irányul, miközben persze (Szabó Dezsőt idézve) örök kérdés, hogy ha az idegen hódít, mitől szeretet, ha ellenállunk neki, mitől gyűlölet?

Mindegyik létjogosulttá válik, de csak akkor, ha a gyűlölet a rosszra, a szeretet, ha a jóra irányul: ezt ismerte fel önkéntelenül már a római lírikus, Caius Valerius Catullus is: „Odi et amo, quare id faciam, fortasse requiris: / nescio, sed fierí, sentio et excrucior”, vagyis „Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt, / Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín.”, Szabó Dezső pedig ennek jelentését kibontva (a legnagyobb drámaírókhoz, így Szophoklészhez, Shakespeare-hez, Molière-hez vagy Katonához, Madáchhoz hasonlóan) felismerte, hogy bizony „csak az tud igazán szeretni, aki igazán tud gyűlölni, és csak az tud igazán gyűlölni, aki igazán tud szeretni, hisz mint az élet védő, megtartó, indító princípiuma: a kettő egy és ugyanaz”, vagyis olyan, mint egy bot, melynek két vége van.

Bármennyire is meglep sokakat (élükön bizonyára bíborosunkat is), a keresztény, mindenekelőtt a katolikus erkölcstan lényegében szintén ezt tanítja: amint Aquinói Szent Tamás nyomán Evetovics Kunó leszögezi (Katolikus erkölcstan, 1940), a vágyó törekvéssel kapcsolatos érzelmi hullámzások, kedélyindulatok (passiones concupiscibiles) közül amíg a gyűlölet (odium) az érzéki-szellemi rosszra, addig a szeretet (amor) az érzéki-szellemi jóra irányul, vagyis kiegészítik egymást, így az előbbi, ha elfordulás vagy megvetés formájában embertársaink rossz tulajdonságaira vonatkozik, megengedett, sőt az erkölcsi jó követése által boldogságra vágyó természetünkből természetesen következik, kivéve, ha mértéke nagyobb, mint amennyit azok megérdemelnek, illetve, ha személyük (megjavulásuk lehetetlenségére hivatkozó) végső megvetésére, ennek jeleként különösen is életük kioltására vonatkozik.

Amint a bíborosunktól imént idézettek is mutatják, korunkban a szeretet már nem a megismert személyekhez, tárgyakhoz, jelenségekhez értékük mértéke szerint való vonzódást, sőt ragaszkodást fejezi ki, hanem éppen ellenkezőleg, a gyökértelen látszathűséget, az egoizmustól megittasultságot, amiért is kimondása nem jelent maradandóságot, gyakorlatban való megjelenést, köszönhetően elsősorban médiavilágunk pszichiátereinek, akik az „általános emberszeretet” álarca mögé bújva vezetik félre a tőlük extázisba eső milliárdokat, elfeledve vagy inkább elfeledtetve azt a természetünk behatároltságából következő alapvető igazságot, amelyet John Henry Newmann bíboros megfogalmazott, miszerint „nyilvánvalóan lehetetlen, hogy minden embert szoros és valódi értelemben szeressünk: az általános emberszeretettel azt akarjuk mondani, hogy jóakaratúak vagyunk mindenkivel, készek vagyunk megsegítésükre, úgy viselkedünk azokkal szemben, akik utunkba kerülnek, mintha szeretnők őket”, ugyanis „nem szerethetjük azokat, akikről semmit sem tudunk, hacsak nem Krisztuson át nézzük őket, mint az ő megváltottjait, de ez már inkább hit, mint szeretet”, vagyis mindennapjainkban e szó többnyire már csupán tovasiető érzelemhullámzás, semmint egyéni és közösségi hovatartozásunk meghatározása általa, ezért használjuk oly elcsépelten, ezért, hogy a szív és ész együttes döntéseként a legnehezebben mondjuk ki őszintén.

Igen, a legnehezebben, hiszen akinek van füle a hallásra, észreveheti, hogy bíborosunk, még ha burkoltan is, mindig csak a háttérhatalom képviselőihez megkívánt viszony kifejezéseként mondja ki, ellenben ha erre képtelenek vagyunk, akkor persze gyűlölködőknek tekint bennünket, ezzel mellesleg csak azt tükrözve, hova vezet a teológiai alapfogalmak nem ismerése, vagy ha mégis, szándékos elferdítése, mi több, az általuk kárvallott nemzetek sorsa iránti közönnyel kifejezett szeretetlenség ugyebár.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info