1940. augusztus 30., az Észak-Erdélyt és Székelyföldet az anyaországnak ítélő második bécsi döntés, valamint az azt követő erdélyi bevonulás üzenete, hogy fokozatos nemzetépítéssel nem az autonómia, hanem, tűnjék pillanatnyilag bármennyire is illúziónak, a teljes revízió hozhat csak gyökeres megoldást, hiszen nem nekünk kellene autonómiát adniuk a románoknak, hanem nekünk lehetne nekik, ha akarjuk, továbbá, hogy ugyanakkor ideje lenne végre belátniuk legalább a józanabb románoknak, hogy csak általunk lehet nekik is életük, vagyis nem mi vagyunk ellenségeik, hanem ugyanazok, akik mindkettőnknek, vagyis a globális háttérhatalom.
Hiába sulykolják belénk örökösen, hogy „minek a teljes területi revízió, úgysem tudnánk mit kezdeni a visszatért, zömében már amúgy is idegenek lakta országrészekkel”, és „minek kesergünk erdélyi ásványkincseink elvesztésén, amikor egy kilogrammnyi kvarchomokból is mennyi energia nyerhető”, Istenadta ösztönnel kell ragaszkodnunk mindahhoz, ami a miénk, amit, Juhász Gyula szavaival, „magyar erő szerzett vitézül / S magyar szív és ész tartott meg bizony” .
Ha a tollunkat elveszi valaki, még nem az övé. Csak akkor lesz az övé, ha neki adjuk. Addig csak bitorolja. Így kellene viszonyulnunk a Kárpát-Duna Nagyhazához is, ugyanis soha nem adtuk oda Erdélyt Romániának. Ha mégis elvették, kötelességünk visszavennünk. Amikor például visszatért 1938-ban az Első Bécsi Döntéssel a Felvidék zömében magyarlakta területe, Joseph Goebbels, a nemzetiszocialista Németország propagandaügyi minisztere például azon csodálkozott, hogy miért nem élünk további revíziós lehetőségekkel, így miért nem vonulunk be a nyugati Őrvidékre is? Aligha van rá magyarázat, miként arra is, miért mondja ma a Kolozsvárról anyaországunkba érkezett vérünkre valaki, hogy román, vagy miért feleli a sepsiszentgyörgyi magyar boltos arra a kérdésre, miért nincs nála magyar felirat, hogy azért, mert „ez Románia”?
Közmondásosan a kutya sem azt ugatja meg, akitől fél, hanem aki tőle fél. Miért félünk önmagunktól, történelmünktől? 1940-ben minden oláh uralom ellenére is még zöld volt a Székelyföld. L. Rádai Ilona írja torokszorító regényében (Sikolytó Erdély, 1942): „Épülnek ezeken a tiszta székely vidékeken a nagy cifra oláh templomok, de vajon ki fog oda bemenni? Építhettek ti oláhok akkora díszes templomokat, mint a római szent Péter templom, nem lesz magyar, aki bemegy díszes falai közé. Adóztatjátok a magyart, lehúzzátok a bőrét hétszeresen, de egy utat meg nem javíttok. Az utak romlanak, és ha ez így folytatódik, egyik faluból a másikba is nehéz lesz eljutni, télen pedig valósággal el lesznek zárva a világtól. A nép szenved, de büszkén viseli a sorsát: fiait gyötrik, bántalmazzák, katonának viszik, és oláhul kell megtanulnia a jobbra átot, balra átot. Messzire viszik őket, távol egymástól, hazájuktól, elszórják egymástól őket, hogy magyar szót ne hallhassanak, de magyarságukon változtatni nem tudnak. Hazajön az agyongyötört székely fiú és lerázza magáról az oláh sallangot: több oláh szót nem mond ki, csak ha muszáj, és a fiát titkon tanítja a Himnuszra.”
1940. augusztus 30-a, az Észak-Erdélyt és Székelyföldet az anyaországnak ítélő második bécsi döntés, valamint az azt követő erdélyi bevonulás üzenete tehát változatlanul az, hogy fokozatos nemzetépítéssel nem az autonómia, hanem, tűnjék pillanatnyilag bármennyire is illúziónak, a teljes revízió hozhat csak gyökeres megoldást, hiszen nem nekünk kellene autonómiát adniuk a románoknak, hanem nekünk lehetne nekik, ha akarjuk, továbbá, hogy ugyanakkor ideje lenne végre belátniuk legalább a józanabb románoknak, hogy csak általunk lehet nekik is életük, vagyis nem mi vagyunk ellenségeik, hanem ugyanazok, akik mindkettőnknek, vagyis a globális háttérhatalom.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
