„Hol vagy István király?” : talán sohasem volt annyira aktuális közismert katolikus népénekünk kérdőjeles refrénje, mint manapság, amikor önazonosság nélküli embermassza kell az EU-nak, a Kárpát-medence néven ismert energetikai-logisztikai világközpont, s megtapasztalva (különösen is a minap Cegléden történtek alapján) a világhatalom polgárháborúkra apellálásával szembeni többségi közönyt, kérdezzük ezt eleinknél ezerszer inkább, elvégre birodalmában nem a pénz, a mammon, hanem a szakértelemmel és becsülettel elvégzett munka volt a legfőbb érték.
Az akkori közmorált megőrző törvények ezúttal való részletezése nélkül is megállapítható, hogy pontosan ez a legnagyobb deficit nálunk, a „legfőbb érték a munka s az azt végző ember” közhely csupán szajkózása, a konformista életszemlélet elterjedése, a mindent áttétes rákként behálózó heroizmushiány, az, hogy mára, ellentétben Konrad Lorenz negyven évvel ezelőtti mondatával, a legszerényebb háztartási alkalmazott nemhogy felháborodottan tiltakozna, hanem egyenesen elvárná, hogy olyan fűtéssel, világítással, fekvő- és mosdóalkalmatossággal ellátott szobát kínáljunk neki, mint amilyen Goethe titkos udvari tanácsosa vagy akár Anna Amália weimari nagyhercegnő számára teljesen megfelelt volna.
A mindezek meghonosításában élenjárt Kádár-korszak teremtette meg hazánkban a politikai palettaállástól függetlenül egyként viselkedő, alighanem etológiai tanulmányba illő átlagembert, amelyről igazi pszichológiai trouvaille Szőcs Zoltán könyvének (Memoártöredékek, 2012) nemcsak a múltra, hanem a jelenre is érvényes alábbi jellemzése:
„Felvettem munkatársnak Tibikét, egy Erdélyből átöltözött csendes, szerény, érettségizett fiatalembert. Talán ha húszéves lehetett. Úgy gondoltam eléggé értelmes ahhoz, hogy segítsen a könyvelésben és eléggé kisportolt az állandó raktári rámoláshoz is. Ebben voltaképpen nem tévedtem, bár Tibikét valójában csak nagy jóindulattal, nyögvenyelősen lehetett volna „munkaerőnek” titulálni. Az etalonja lehetett volna e korszak fiataljainak. Jellemző volt erre a típusra a kötelességérzet teljes hiánya, az „ezért a pénzért?”, illetve a „megcsinálom majd, ha akarom” filozófia állandó hangoztatása, és a pimaszsággal határos gátlástalan elvárások. Egyik nap Tibike könyörögve megkér, engedjem el őt korábban, mert edzésre megy. Elengedem. Másnap már kérés nélkül, magától értetődően kezd el készülődni, hiszen egyszer már elengedtem, minek kéredzkedjen el mindennap? Így lesz nyolc órai munkaidejéből öt. Aztán nagyon figyelmesen – amúgy főnöki módra – tanulmányozni kezdi a szállítási ütemtervet és megállapítja, most úgy sem jön sehonnan áru, „rá nem lesz szükség”, szeretne elutazni két napra Erdélybe, netán Bécsbe. És elutazik. Egy év múltán ott tartunk, hogy én, a raktárvezető egyeztetem vele, hogy bent lesz-e hétfőn vagy kedden, mert szükségem van rá.”
Igen, ezer éve, Szent István birodalmában nem a pénz, a mammon, hanem a szakértelemmel és becsülettel elvégzett munka volt a legfőbb érték, akkor még olyan volt a társadalom, mint egy óramű, amelyben a legapróbb fogaskerék meghibásodása is elég tönkremenéséhez, akkor még tudták, hogy az ember, legyen írástudó vagy írástudatlan, szántóvető, katona vagy pap, valójában csak azt értékelheti, becsülheti, amit saját maga alkotott, ellenben korunk Kant utópikus örök békéjéről áhítozó millióival, akik el sem tudják képzelni, mit jelent akár csak a saját családi fészkük, nemhogy pedig egy falu, egy város, egy ország vagy kontinens védelmének biztosítása, hiszen gyakorta már a földi lét lassan legapróbb megpróbáltatásaitól egyenesen depresszióba vagy öngyilkosságba menekülnek, mert mindig csak kapni, mintsem adni akarva, kizárólag a haszon és az élvezet vágya fűti őket.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
