Egyszerű, könnyen megérthető és megmagyarázható a honfoglalás fegyveres vállalkozásában részt vett törzseknek és nemzetségeknek elhelyezkedése és jogi helyzete az újszerzeményű országban. De az is természetes, hogy ennek a fegyverrel szerzett földnek a megtartása és megvédése is ennek a hódító katonanépnek a kötelessége volt továbbra is. Ezért nevezi Szent István törvényeiben a nemes embert „miles”-nek, magyarul katonának.

De Európa közepén nem lehetett megfelelő védelmi berendezések és mindenkor azonnal harcba vethető katonaság nélkül hagyni olyan földet, vagy országot, amelynek megszerzésére a szomszédok állandóan készültek. A törzseket a már bekövetkezett veszély tudta csak megmozdítani s az ellenség ellen harcba állítani. Ez pedig nagy és helyre nem hozható taktikai hátrányt jelentett. Ezért a nagy rendező, országépítő Szent István nagy kihatású katonai szervezéshez látott. Ő először is az országnak mindazt a területét, amelyet a törzsek és nemzetségek nem szálltak meg, királyi birtoknak jelentette ki és foglalta le, hogy azok hasznosítása útján egy tekintélyes királyi hadsereget szervezzen meg a külső ellenség féken tartása végett. Egyúttal kiépítette az ország védelmi erődrendszerét is. Csak így juthatott a király az ország területének nagyobbik részéhez, mégpedig teljes tulajdonjoggal, ami azt jelentette, hogy az a nagy terület a rajta levő szolgarendű néppel együtt a király földesúri joghatósága alá került. Ez a népelem létszámra nézve messze felülmúlta az új jövevények katonanépének létszámát. A fő feladat tehát az volt, hogy ezekből a különböző népelemekből egységes országot és együttműködő népet szervezzen. Ezt végezte el és valósította meg a nagy szervező, az ország építő Szent István. A középkori legendák egy imádkozó, égbenéző, jámbor barát lelki alkatát próbálják reá alkalmazni. Pedig nem az volt, hanem egy hideg agyú, tiszta látású és keményveretű államférfiú, aki idegen befolyástól mentesen haladt a maga útján, ha néha tévedett is.

Az őslakosság népéből egyes csoportokat a régi, vagy az általa újonnan épített várakhoz osztott be azzal a földterülettel, amelyen falvaik voltak. Vagyis az ország területét felosztotta egyes várközpontokhoz tartozó kerületekre, mai szóval vármegyékre. Mindegyik vár körzete, megyéje önálló szervezet volt, amelyhez tartozott a megye területén belül élő, mindenféle foglalkozású népelem, kivéve a honfoglalók utódait, vagyis a nemeseket. Ezek csak később, a nemesivé alakult vármegyének lettek tagjai. Ebből az ősi népelemből az alkalmasakat katonai szolgálatra osztotta be és képeztette ki, akik legfőbb vezetőjük, a várispán zászlója alatt, egyedül a király parancsára tartoztak hadba vonulni. Ezeket nevezték várjobbágyoknak, vagyis katonaságnak. Szent István tehát a meghódított népelemből egy állandó királyi hadsereget szervezett és állított harcra kész állapotba az ország védelmére. Minden vármegye egy zászlóaljnyi katonaságot állított ki. Közvetlen parancsnokuk a várispán volt. Ezt pedig a király nevezte ki a rátermett emberei közül. Ellátásukra ezek a várjobbágyok a vár földjeiből megfelelő birtokot kaptak használatra, de nem tulajdonjoggal, mert ez egyedül és kizárólag a királyé volt. A várkatonaság tehát tulajdonképpen állandó katonaság volt. De a várakat építeni, jó karban tartani, szóval állandóan gondozni is kellett. Erre a célra az őslakosság egy másik részét a várak kézimunkásaivá tette azon az alapon, hogy a vár földjein szabadon gazdálkodtak, de termésük felét az ispán kezeihez kellett beszolgáltatni, aki abból egyharmad részt magának tartott meg fizetése fejében, kétharmad részt pedig minden évben Szent Mihály napjáig a királyi kincstárba kellett neki befizetnie.

A későbbi szabad gazdálkodás idején a legújabb korig a bérlő rendesen a fele terményért bérelte a szántóföldet. De tudok számtalan esetet, hogy a bérlő csak egyharmad részt kapott a bérelt föld hozadékából. Tehát Szent István a szabad forgalomban kialakult méltányos bért állapított meg a várnépek részére, amit annál is inkább lehet méltányosnak ítélni, mert a várnép ezen felül külön adót nem fizetett. Az államháztartás, illetve abban az időben még a király magánháztartása költségeinek terhét egy más nevű népréteg viselte. Ezeket udvarnok néven ismeri a történelem. Ezek a királyi udvar ellátásának és kiszolgálásának a terhét viselték, innen a nevük is. Ezek terménybeli adójuk, vagy szolgáltatásuk után sokféle nevet viseltek. Voltak köztük földművesek, szőlőtermelők, kertészek, lovászok, halászok, vadászok, solymászok, hódászok, csőszök, hírvivők, tímárok, kovácsok, bognárok, szakácsok, mosók, szövők, stb. A legfőbb főnökük a királyi udvar ispánja, az udvarispán, vagy más szóval a nádor volt. Ennek a neve a sumir „nad”, mai nyelvünkön annyi, mint nagy és „úr” mai nyelvünkön is úr szóból származik, annyit jelent, mint nagyúr, de a honfoglalás utáni időben még a mai nyelvünkben is „nad”-nak hangzott sumirosan e szó és ebben az alakjában maradt meg a nádor szavunkban. Valószínű, hogy ezzel a névvel nevezett ember a honfoglalás előtt a hazánkban élő őstelepes népnek volt a vezetője, uralkodója, mert a neve nemcsak tisztán sumir jellegű, hanem megfelel annak a címzésnek, amit még ma is használunk, nagyúr, vagy nagyasszony alakban. Okleveleink elég sokszor emlegetnek egy tárnok nevű szolganépet is. A tavar a török nyelvben szarvasmarhát jelent, a „nik” képző pedig milyenséget vagy valamivel való foglalkozást jelent. E szó helyes értelmezése tehát szarvasmarha tenyésztő, vagy gondozó. E név a hódító nép török nyelvéből került a mai nyelvünkbe. Ez a tárnoknak nevezett népelem tehát a hódító törzsek szolganépe volt, és mint ilyen, királyaink őseinek törzsi birtokán teljesített szolgálatot.

A honfoglaló ősök tényleg marhatenyésztő nép voltak, vagyonállományuknak legnagyobb része élő állatokból állott, de önellátásukra már ők is termeltek gabonát. De nevük és foglalkozásuk az új hazában is elég sokáig megmaradt. Például IV. László királyunk idejéből is vannak okleveleink, amelyek udvarnokokról és tárnokokról szólnak. IV. László, 1280-ban, több tímári (De villa Thymár) tárnokát földjeikkel együtt nemesi rangra emelte (W. XII. 295.). Tímár, mint puszta, ma is megvan Dobos és Tárnok között Fehér megyében.

Nagyon sok ilyen tárnoka lehetett a királynak, mert ezek élére külön magas rangú főembert, a tárnokmestert állította, aki nem volt más, mint a királyi uradalmak legfőbb irányítója és a befolyt jövedelmek kezelője, mai néven a király pénzügyminisztere.

Az eddig felsorolt különböző foglalkozású népelemek személyükre nézve szabadok voltak. Ha királyaink Szent Istvántól III. Endréig a várakhoz tartozó birtokaikból, vagy a saját ősi nemzetségi birtokaikból eladományoztak egyes részeket, mindig kikötötték, hogy a rajtuk élő nép csak ugyanazzal a szolgálattal terhelhető meg, mint amilyennel a királynak tartozott. Sokszor puszta földet ajándékoztak el királyaink, ez esetben a rajta levő szolganépet más birtokra telepítették át. De amint a pécsváradi oklevélből látjuk, rabszolgák is voltak az országban, mégpedig meglehetős számban. Csak ez az egy monostor 41 faluban 1107 rabszolga családot kapott a királytól. Ez a falu egy-két kivétellel mind Baranya megyében volt és ma is ott van. De Baranya megyében 66 „d” képzős és 36 „n” vagy „ny” képzős ősi község van ma is. E két képző megvolt már a sumir nyelvben is, például Eridu, Ubaid, Éden hangzású nevekben. Ez pedig a legegyszerűbb logikával is azt jelenti, hogy ez a 102 falu már az őstelepesek idejében is megvolt.

De van még Baranya megyében ezeken kívül 25 tiszta sumir képzésű falu is, mint például a két Szekcső, Udvar, Szeber, Pócsa, Pécs. Ez utóbbi kettő a sumir „bo-csu” bő vizet jelentő szóból alakult ki. Szóval a mai Baranya megye 331 községéből körülbelül kétharmad rész már megvolt a honfoglalás előtt. Tehát nem volt olyan üres és lakatlan az ország területe, mint amilyennek a vogulisták minden bizonyíték nélkül állapították meg. Ellenben úgy a gazdasági képe, mint a társadalmi összetétele a Kárpát-medencének, semmivel sem volt hátrább, mint Nyugat-Európáé. Lakosai pedig nemcsak állattenyésztéssel, hanem gabona-, gyümölcs- és szőlőtermeléssel is foglalkoztak az egész országra kiterjesztően. Erre vonatkozólag csak néhány adománylevelét idézem Szent Istvánnak, aki 1006-ban a nyitrai káptalannak szőlőket adományozott, továbbá neki adta a gabona és bor tizedét Nyitra városának, valamint Párutca, Molonos, Könyök, Kereskény és Gyurkova nevű közvetlen környékbeli falvaknak (Fej. 1. 285.).

Az 1015-ben kiadott pécsváradi alapító levél (Fej. 1. 291.) szerint 110 vincellér, azaz szőlőművelő családot adományozott az apátságnak, Szekszárdon pedig szántóföldeket, erdőket, szőlőket, nádasokat és kaszálókat juttatott ugyancsak az apátságnak.

A rendelkezésre bocsátott iparosok száma 78 volt, a bányászoké 20, a mezőgazdaságban foglalkozóké 780. Ezek az adatok pedig azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medencében elég sűrű és gazdaságilag is fejlett népelem élt már jóval a honfoglalás előtt. De, ha a gazdasági helyzet ilyen volt Baranya megyében, akkor ilyen, vagy legalább is hasonló volt az egész Kárpát-medencében. Emlékeztetem olvasóimat Lebőre, amelynek termőföldjén kívül semmiféle ásványi kincse nincs és a kőeszközök anyagáért, az obszidiánért a Tokaj vidéki hegyekbe kellett menni, mégis Kr. e. 2000 évvel már virágzó földműves kultúrája volt. A honfoglaláskor se lehetett tehát gyérszámú kanászokból és gulyásokból a meghódított ősi nép összetétele. Ilyet csak azok írhattak, akik az Árpád-kori Oklevéltárunkat nem ismerték, vagy fajtánk lekisebbítéséért jól megfizetett állásokba kerültek. Egyébként csak meg kell vakarni az ismeretlen jelentésű magyar szavakat és kibújik belőlük az ősi sumir szó. Például a nomád szót is csak szét kell bontani elemeire: nu-mu-du mai nyelvünkön annyi, mint nem magcsináló, vagyis nem magtermelő, hanem a mezőgazdaság másik ágával, az állattenyésztéssel foglalkozó. Éppen azért, a nomád nevet nem kell lekicsinylőnek venni, vagy szégyellni, mert szükséges és hasznos része volt a magyar mezőgazdaságnak az állattenyésztés is. Itt a nomádokkal csak azért foglalkozom, mert első királyainknak, Szent Istvánnak, Szent Lászlónak és Kálmánnak törvényerejű rendelettel kellett megtiltani, hogy a falvak ne menjenek messze a templomtól, szóval, hogy ne vándoroljanak el tetszésük szerint egyik helyről a másikra, különösen, ha kőből épített templomuk is volt. Szent István királyunk rendelte el, hogy legalább minden 10 falu építsen magának egy templomot (II. Törv. 34. fejezet.). Szent László törvénye pedig így szólt: „Ha egy falu elhagyva templomát, más helyre költözik, a püspök hatalma és a király parancsa kényszerítse oda visszatérni, ahonnan eltávozott.” (1. Törv. 19. fejezet.) Kálmán királyé már büntetést is tartalmaz: „Amelyik falunak van temploma, ne távozzék messze a templomától. Ha pedig eltávozott, 10 pénzt fizessen és térjen vissza.” (II. Törv. 12. fejezet.) Ezek a törvények kétségkívül nem letelepült és állandóan egyhelyben lakó, hanem vándor, nomád népre vonatkoznak. Azonban még nem következik belőlük, hogy az ország egész lakossága vándorló nomád életet élt. De az mindenesetre nyilvánvaló, hogy lakosság egy része állandó lakhellyel nem rendelkezett, mert akkor törvényes szabályozásra nem lett volna szükség. Melyik falu távolodott el messze a templomától? Csak az olyan, amelyik nem a házak sokaságát, hanem az emberek sokaságát jelentette.

A falu szavunk tehát még Kálmán király idejében (1095-1116) a nagycsaládot, vagyis a nemzetséget, katonai nyelven a hadat jelentette. Minden ősfoglalkozású nép gazdasági életformájának kényszerítő hatása következtében volt vándor, vagy állandóan egy helyben lakó. Az állattartó és pásztorkodó nép kényszerítve volt a helyváltoztatásra, mert ha egyik helyen elfogyott a legelő, vagy elszáradt a fű, új legelőt kellett keresni, fel kellett szedni a sátorfát. Helyesen írja Al Bakri arab író az etelközi magyarokról: „Ez a nép kunyhókban és sátrakban lakik, követve az eső hullását és a fű sarjadását.” Ha tehát ez értesítés szerint Etelközben állattartásból élt és nomád legeltetést folytatott a honfoglaló ősök népe, akkor a Kárpát-medencében sem változtak át azonnal földművelő, gabona- és szőlőtermelő néppé, hanem folytatták ott, ahol abbahagyták, mert egy gazdasági rendszert máról holnapra nem lehet megváltoztatni. Kevesen tudják, hogy a magyar mezőgazdaság fő jövedelmi forrása a régi időben nem a gabonatermelés, hanem az állattenyésztés volt, mert az élő állatok a saját lábukon is elmentek a külföldi piacokra is, de gabonát, megfelelő köves utak híján nem lehetett külföldre szállítani, de még a hazai városokba is nehezen. A földművelő és szőlőtermelő nép helyhez volt kötve, éppen azért állandóan megművelt és értékeket termelő földje mellett lakott, mert azt nemcsak gondozni, művelni kellett, hanem még vigyázni is reája a gyakori tolvajokkal szemben. Az ilyen földművelő falvakból fejlődtek ki forgalmasabb helyeken a városok, amelyeknek lakói iparral és kereskedelemmel is foglalkoztak. De amint tények igazolják, hogy Magyarországon a XI., XII., és a XIII. századokban még nagyfokú nomád állattenyésztés volt, úgy a múzeumok leletei viszont azt igazolják és bizonyítják, hogy már a réz- és bronzkorszakban, különösen annak Péceli-szakaszában eléggé virágzó földművelés is volt a Kárpát-medencében.

Ugyanezt bizonyítják a pécsváradi ásatások leletei is. Ez a falu a környezetéből kiemelkedő dombháton épült a Zengőhegy tövében. Könnyen védhető, megerősített hely volt, azért is lett vár már a honfoglalás előtt. A leletek bizonysága szerint Kr. e. 2000 év körül laktak benne már földművesek és bányászok. Az itt talált leletek azt bizonyítják, hogy ez a hely a rézkorszak óta állandóan lakott volt, de az emberi élet a későbbi korokban sem szűnt meg, mert a római, avar és a honfoglalás kori időből is kerültek elő leletek. Arról már bőven írtam, hogy Szent István ott 1015-ben egy bencés apátságot alapított. Hogy azon a vidéken a nép milyen nyelvet beszélt, mutatják a pécsváradi alapító oklevélben felsorolt falunevek és az egyes természeti tárgyak megnevezése is. A pécsváradi oklevélben szereplő 41 falu mind magyar nyelvű, például Kölked, Kövesd, Varasd, Várkony, Hetény, Ormánd stb. Ezek a községek már a honfoglalás előtt régen ott voltak. Ebből pedig az is következik, hogy a névadó nép szintén már az ősidő óta ott lakozott. Az őslakosság tehát helyhez kötött földműves, szőlő- és gyümölcstermelő volt. Gyümölcsény nevű falunk Baranyában ma is megvan, de nevének tanúsága szerint még abból az időből való, amikor az „ny” képző a mai „os-es-ös” képzőnek felelt meg, amikor tehát a gyümölcsöst még gyümölcsénynek nevezték. Ez pedig még jóval a honfoglalás előtt volt. Ha 2000 évben állapítom meg ezt az időt a honfoglalás előtt, akkor sem mondok hihetetlent, mert az „n” lágyítva „ny” , még sumir képző volt.

Melyik népréteg volt tehát az, amelyre Szent László és Kálmán királyaink törvényei vonatkoztak? Azt hiszem, hogy olvasóim is megfelelnek rá. Semmi esetre sem az őstelepes lakosság, hanem Árpád katonanépe, a hódító magyarság volt az, amely nomád állattenyésztő volt, mikor hazánk földjére lépett és az is maradt évszázadokig, míg a természet rendje és a fejlődés törvénye szerint a kisnemesség rá nem szorult arra, hogy maga is megfogja a kapa, a kasza nyelét és az ekeszarvát. A vagyonosabbak úgyis jobbágyaikkal műveltették földjeiket. Az erdők, a legelők azonban majdnem a legújabb ideig megmaradtak a nemesi közbirtokosság kezén. Egy emberöltővel ezelőtt még így volt.

(folytatjuk)

Hunhír.info