A bizánci források nem írnak róla. A perzsa íróktól tudjuk, hogy a velük szomszédos hunok, médek és pártusok vallása Zarathusztra felléptéig teljesen megegyezett a perzsákéval. Nagy tiszteletben tartották a tüzet, a levegőt, a vizet és az anyaföldet. Ezeknek teremtőjét hívták Istennek, akinek véres áldozatokat mutattak be. A papjaikat éppúgy mágusoknak hívták, mint a sumirok. Ez méd örökség volt. Ez is igazolja, hogy a megyeri törzs feltétlenül a médektől származott.

Túróczy János krónikaírónk feljegyezte, hogy mikor a törzsbeli magyarság fellázadt 1046-ban Péter király ellen, Vata fia János még sok mágust és bűbájost tudott maga köré gyűjteni. Bűbájos volt az, aki bő, azaz sok bajt tudott orvosolni és elmulasztani. Dunántúl a bő szót még ma is bű-nek ejtik. Mindezeket azért jegyeztem ide, mert eddig egyetlen történetírónk sem tartotta szükségesnek a megörökítésre. Egy nagy tény van előttünk éspedig az, hogy a hódító magyarság vallási, erkölcsi és tudományos irányítása a mágus papok kezében volt. Ez pedig olyan testület volt már a sumir korban, amelynek az emberi tudás és fejlődés a legnagyobb elismerés mellett csak hálás lehet. Ők rajzolták le először az emberi hangot és gondolatot betű alakjában. Így az írással az emberi haladás, tudás örökölhető közkincs lett az utókor részére is az egész világon. Az a nép tehát, amelyiknek mágus papok voltak a szellemi irányítói és vezérei, az a szellemi műveltségben nem lehetett elmaradott. Ezek a mágus papok túlélték még Szent István idején a nyugati kereszténységhez való csatlakozást is. Azután lassan eltűntek, de micsoda lelki nyomás kellett ahhoz, hogy magyar tudósok ezzel a kimondottan nagy és szent örökséggel csak titokban és lesajnált gúnnyal foglalkozhattak.

A Kaukázus hegységben élő kabard, adighe, osszét és abkáz (abház) törzsek között az a hagyomány, hogy ők a Kúma (Káma) és Kubán mentén lakott magyar nép leszármazottai és nyelvükben ez a szó „sten” tűzcsinálót jelent. Ez a szó származására nézve teljesen egyezik a sumir „iziten” szóval, ami magyarul szintén tűzcsinálót jelent, és ebből származott az őstelepes nép nyelvén az isten szavunk. A honfoglalóknak és a perzsáknak azonos tűzimádó, helyesen tűztisztelő vallása is bizonyíték amellett – amit már leszögeztem –, hogy a hódító magyarság a perzsák szomszédságában levő és velük azonos gazdasági és kulturális kapcsolatot tartó, nagy múltú méd és pártus népből való, legalábbis a névadó a legnagyobb és a legtekintélyesebb megyeri törzs feltétlenül belőlük ered. A tűz megbecsülése, tisztelete nagyon ősi múltra, a tűzgerjesztés feltalálásának idejére nyúlik vissza. A legnagyobb áldás és jótétemény, ami az ősembert érhette, a tűz megismerése és használása volt, mert ez megvédte a hidegtől és segítségével meleg ételt is készíthetett magának. Nem tudta, nem értette, hogy mi megy végbe a fában az égés folyamán – ma is nagyon kevesen tudják –, de érezte az égő tűz jótékony hatását. Tehát természetes, hogy isteni ajándéknak tartotta. Éppen azért a tűznek nemcsak áldásos hatásáért, hanem isteni ajándékként való származásáért sem volt szabad kialakulnia. A tűzzel együtt a napnak, mint a földi élet legnagyobb jótevőjének a tisztelete is megvolt a hódító magyarságnál, s ennek legünnepélyesebb kifejezése volt a fehér ló áldozat. Csak olyan lovat volt szabad feláldozni, amely igában, vagy nyereg alatt még nem volt.

A vallásuk lényege pedig ez volt: imádd az istent, magadhoz légy igazságos, másokhoz pedig türelmes és segíteni kész, a másét el ne vedd. Törekedj jó gondolatokra, szavakra és tettekre mindenki iránt, hogy a nagy Isten élettel jutalmazzon meg.

(folytatjuk)

Hunhír.info