1919. március 21-én vette kezdetét hazánk minden Mohácsnál, Majténynál, Világosnál tragikusabb időszaka, amikor is százharminchárom nap alatt csak akasztott és rabolt egy genetikus minoritás: mégis, amikor azt kérdezzük, miért következett be mindez, hajlamosak vagyunk ebbeli felelősségünkről megfeledkezni, mulasztásunkról, arról, mennyire lebecsültük már jóval korábban kiépített hadállásaikat, így hagytuk, hogy Lenin-fiúk vegyék át a hatalmat.

Noha rovatunkban kötetnyi elemzésben mutattunk rá, mégsem lehet elégszer emlékeztetnünk, mennyire fején találta a szöget Fekete István regényében, a ‘Zsellérek’-ben: a Lenin-fiúk hatalmát betetőző Trianont nem Trianonban csinálták, hanem ‘a kiegyezéstől a forradalomig: kivándorló irodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart, a céheket, pedig ezekből kellett volna a földje vesztett középosztály helyett egy új, gerinces középosztályt kinöveszteni, ehelyett csináltak egy hazátlan, vallástalan, nemzetközi proletár munkásságot, mely az első alkalommal belemart az országba’.

Pedig akadtak nem is oly kevesen, akik évtizedeken át Kasszandra-jóslataikkal megkongatták a vészharangot (gondoljunk csak az általunk korábban már tárgyaltak közül egy Bartha Miklósra, Istóczy Győzőre, Vadnay Andorra, Verhovay Gyulára, Zelensky Róbertre!), jóval 1919 előtt figyelmeztettek, hova vezet a többnyire páholyokból irányított nemzetiségi szervezkedés, az erőszakos urbanizáció, földjeink elherdálása, a munkásság és parasztság elszegényedése, milliók kivándorlása, azonban politikai elitünk vaksága, süketsége nem ismert határt, így egy legyintő kézmozdulattal vagy gúnyos ajakbiggyesztéssel tért napirendre az általuk annyiszor feltártakon.

A Lenin-fiúk tehát ugrásra készen álltak már a lövészárkokban, várva Kohn (Kun) Béla vezényszavára, akiről akkor még senki sem sejtette, mi lesz nemsokára belőle, kivéve egykori magántanárát, Ady Endrét, aki halála előtt így szólt: ‘Vigyázzatok, nagyon vigyázzatok, ez egy nagyon veszedelmes fráter, ez még nagyon nagy csúfságot fog elkövetni: ha nem vigyáztok rá, ugyanazt csinálja az egész országgal, amit kisdiák korában a tanárjával csinált. Alig tíz éves volt, talán első gimnazista, valami miatt megharagudott az osztályfőnökére, talán beírták az osztálykönyvbe, furcsa módon bosszulta meg magát. Kora reggel bement az osztályba és odarondított a katedra alá.’

Amint a mindezt idéző újságíró, Herczeg Géza írja (Kun Béla. Történelmi grimasz, 1929),
‘senki se hitte el a jóslat komolyságát, hogy Ady szavai milyen rövid idő alatt fognak valóra válni’, így Károlyi Mihály 1919. március 21-én neki adta át a hatalmat: hiába, ha a tragédiák elhárításban elégtelenek is, elszenvedésükben viszont jelesek vagyunk, olyannyira, hogy e sorok írójának helyzetünkről honlapunkon írt látleleteire a minap valaki (ráadásul a végekről!) azt válaszolta, hogy unja már a ‘múltban való turkálás’-t, nem érdeklik a sorsunkról szóló vélemények (melyek csak ‘gyalázás’-ok), és bár ‘tudja az igazságot’, nem foglalkozik ‘zsidózásokkal és a cigányozással’.

Leírtuk ezerszer, azonban úgy tűnik, mégsem elégszer, hogy hiába ostorozzuk folyton a nemzetiségeken belüli és kívüli titkos társaságokat, felforgató mozgalmakat, a (mindenkori) Lenin-fiúkat, ha mi magunk egyrészt tevékenységük ellen érdemben semmit sem teszünk, másrészt önkritikátlanságunkkal, viselkedésképtelenségünkkel hozzájuk hasonlókká válunk, nem számolva azzal, hová vezet a morális kritika totális tűrhetetlensége, a dolgok nevén nevezésén való vérig sértődés, a kisebbrendűségi komplexumokkal megterheltség, melyek miatt az öngyilkos önlemondás népe vagyunk, ahogyan ezt már Ady felismerte:

Ez a hőkölő harcok népe
S mostani lapulása is rávall,
Hogy az úri kíméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró khánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz,
S ki egyszer rúgott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rúgáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri kis kíméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért úgyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát – akarja.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info