Mindenkor, de különösen is nagyböjtben nem lehet eléggé nyomatékosítanunk, őseink mennyire mértéktartóan, bensőségesen ünnepeltek, mert ismerték a külsőt mindig a belsőnek alárendelő alázatot, így tartózkodtak az erejükön felüli mulatságtól, tudták, sohasem a kirívó külső, a hejehujás dínomdánom, hanem a bensőséges belbecs, a mérsékelt szórakozás illik igazán hozzájuk, szemben az utilitarizmustól, hedonizmustól, az ‘élj a mának, ne törődj a holnappal!’ szlogentől megrontott mai átlag magyarral.
A régi magyar társas-, azon belül is családi életünkkel folklorisztikailag foglalkozók alighanem a legjobb tudói, hogy az újkorig mennyire visszafogottan ünnepeltek eleink a családi- és ünnepnapokon, öltözködésben, ételben-italban messze nem a jókaias regényköltészetből közismert sallangosság és felcifrázottság jellemezte őket, hanem eredendő, végletek között aranyközepet választó természetünkből következő mérsékeltségünk, amely az életet szakadatlan létharcnak tekintette, nem pedig sorozatos szórakozásnak.
Megható példa erre a Székelyföld legendás mindenese, Orbán Balázs leírása a ma már archaikus aranyosszéki lakodalomról, amelyen a díszes, dúsan megrakott tálaktól roskadozó asztal körül ugyan a násznép kicsattanó jókedvvel lakomázott, a menyasszony és a vőlegény előtt azonban csak egy fatányér és pár evőeszköz volt, ezzel a költőies jelbeszéddel azt jelezve, hogy a mégoly megható ünnepi vigasság után egyszerű, munkás hétköznapok várnak reájuk, melyeken meg kell egymással osztaniuk a mindennapi betevő falatot.
A tizennyolcadik századvégi felvilágosodás bűvöletétől megérintettek hatására mindez fokozatosan megváltozott, így világunkban (lassan Orbán Balázs földjén is) alig vannak már hagyományos ünnepalkalmak, noha, amint Sz. Weress Jolán leventeleányainknak szánt útmutatójában (Magyar asszony házatája, 1944) írta, a bensőségességet nélkülöző (ennek jeleként például magyar népzene helyett cigánymuzsikára táncoltató) lagzi, a ‘legalább egy lakodalomban lakjunk már egyszer jól!’ mentalitás kiöl belőlünk minden nemességet:
‘A költséges, nagy eszem-iszommal, dínomdánommal egybekötött lagzik nem időszerűek többé: régen, amikor Magyarország nem volt független állam s az áldatlan vámpolitika miatt az ország saját zsírjában fulladt meg, elkeseredésünkben mondhattuk, csak az a mienk, amit megeszünk, legalább a lakodalomban lakjunk jól, de ma, amikor az ország hatalmas feladatok megoldása előtt áll, nem pocsékolhatjuk a nemzet közös javát képező élelmiszereket éppúgy egy család elindulásának ünnepén.’
Az utilitarizmustól, hedonizmustól, az ‘élj a mának, ne törődj a holnappal!’ szlogentől megrontott mai átlag magyar viszont már nem érti, mit is jelent bármely vallási, nemzeti vagy akár családi ünnep, így milyen meghittséget fejeztek ki a holtomiglan-holtodiglant kimondók között a kézzel készült népművészeti jegyajándékok, a visszavonhatatlan szerelmi vallomás tárgyi jeleként a ma már jóformán csak néprajzi múzeumokban látható hímes sulykolók, orsók, keszkenők, az ízes, mégis mértékletes vacsorák akár böjtben, akár azon kívül.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
