A tiszta magyar ősi szellemiség gavallériájának megkeresésére kell elindulnunk. A Kárpát-medence kohójában rejtett arany csöndesen tisztuló izzására kell figyelnünk, ami a nemzeti egység közös nevezője. Nem romantikát, hanem közös „okos tiszteletet” kell felszínre hozni Magyarország és egész Európa számára.
„Lássa ön is, ha nem tud átlátni bajain, nézzen át fölöttük.” – „Tudja-e miért néz a tehén át a fal fölött?” „Nem tudom.” „Mert nem tud a falon keresztülnézni.”
Lőtávon belüli magaslat, fedezék mögötti terület, ahova lövedék be nem csapódhat. Biztonságos helye a polgári társadalom gáláns megnyilvánulásainak: könnyedén udvarias, finoman előzékeny. Talán gavalléros, mint valamelyik híres magyar mágnás kiskirály, aki egyszer vendégül látta egyik fejedelmi kastélyában Ferenc császárkirályt. A gavallér nábob többek között azzal is ki akarta fejezni pazar, fényűzően díszes hódolatát nagy vendége és uralkodója iránt, hogy amikor esténként a részére berendezett lakosztályba nyugodni kísérte, mindig saját kezűleg gyújtott neki szép világot a rengeteg ezüstkaros gyertyatartón és így minden egyes gyertyaszál meggyújtására igen különös, a megszokottól elütő, nem mindennapi tűzszerszámot használt: egy-egy ezresbankót. Ez a mi kitűnő házigazdánk ugyanis valahol azt hallotta, hogy minél kevesebb az országban a papírpénz, annál jobb az az államkincstárra nézve. Ő tehát ily módon, „gavallér-jobbágy”-ként akart, tudott kedveskedni a háborús valutazavaroktól gyötört királynak. Az áldozata generózus (nagylelkű, bőkezű) volt, de a közgazdasági tudománya meglehetősen fogyatékos. Akkor talán kellemes perceket szerzett koronás vendégének, de ezzel az országán, gondján-baján bizony egy csöppet sem segített. A tiszta magyar ősi szellemiség gavallériájának megkeresésére kell elindulnunk.
Ultimátumot a meghatározó körülmény kényszere diktál: itt van az ideje, és nekünk, „meg kell találnunk az európai őshonos nemzeti kisebbségek érdekeinek közös nevezőjét” – nyilatkozta Winkler Gyula gavalléros bőkezűség és lovagiasság hangján. Nem a gyertyalángba dobott pénz gyors ellobbanására, hanem a Kárpát-medence kohójában rejtett arany csöndesen tisztuló izzására kell figyelnünk, ami a nemzeti egység közös nevezője. Nem romantikát, hanem közös „okos tiszteletet” kell felszínre hozni Magyarország és egész Európa számára.
Cselekedeteink indító okát találgatva, hogy mit is jelent a 2012. január 21-ei Békemenet verba movent-je a nagyszerű megindító szöveg: Ország, világ lássa, hogy nem szeretnénk gyarmattá válni, amely mögé – csendes számbavétettel – a Nemzet sorakozott föl. Hadd idézzük a Waterloo-i csata angol történetíróját, aki az ütközet két szereplőjének, Napóleonnak és Wellingtonnak jellemzésére példaként megjegyzi, hogy a francia seregek parancsnokának, Napóleonnak napiparancsa folyton visszatér a „gloir”-ra, azaz a dicsőségre. Ezért küzdöttek, ontottak vért a franciák évtizedeken át. Wellingtonnak, a csapatok fővezérének napiparancsait pedig a kötelességre való hivatkozás jellemezte, a dicsőség gondolata soha sem jelent meg napiparancsaiban.
E kettő közül bölcsen választott harmadikat a magyar, időszerű gavallériával: a nemzettudatot. Itt, a budapesti szorításban a nemzetre egyaránt vonatkozó közös nevező, az egy akarat, a ki nem mondott égi, isteni akarat győzedelmeskedett: Orbán Viktor egyetlen okos feladatának felismerésében.
Megtudni, szép jelét adni, hogy nemcsak a lelkesedés egy-egy lázrohama, de a megpróbáltatások, a szenvedések tüze, vagy a naponkénti lemondás és önmegtagadás is része az összetartozásnak. A keresztyén okossághoz nagyon hozzátartozik ennek világos látása. Magyarnak lenni nem annyi, mint alkalmilag „megmutatni a virtust”, ha mindjárt regényhősöknek szánt feladat adódik, de lehet a magyarnak, ahogyan lett – a világ előtt is! – TARTÁSa ÉS MÉLTÓSÁGa.
A tanító célzatú Luther Márton állatmeséjét idézem végezetül: „ Az állatok királya, az oroszlán egyszer nagy lakomát rendezett. Kiküldte szolgáit, hogy hívják össze a vendégeket. Mikor a disznóhoz érkeztek, azt kérdezte a küldöttektől, hogy miféle ételek lesznek a vendégségen? A követek azt felelték, hogy mind válogatott, finom ételek, melyek méltók egy király asztalára! Mire a disznó megkérdezte: Lesz ott moslék is? A szolgák megbotránkozva válaszolták: Hová gondolsz, moslék a király asztalán? Nem! Moslék az nem lesz! Nohát, – felelte a disznó – akkor én mit keresnék ott! És nem jelent meg a lakomán!”
Sajnos?
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
