A neonáci Jobbik Magyarországért Mozgalom őszinte, következetes párt. Megalakulásától kezdve törekszik „vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága” rehabilitálására – írja a hiperlibsi nol.hu-n megjelent publicisztikájában a zsidó származású történész, Karsai László. Hírportálunk a történész írásához kapcsolódóan feltett egy kérdést Karsai Lászlónak, amelyet meg is válaszolt a saját szemüvegén keresztül vizsgálva a múltbeli eseményeket. Folytatódjék a a vita, hiszen jelentkezett egy olvasónk, aki nem ért egyet Karsai okfejtéseivel. Íme: Távol álljon tőlem, hogy teológus „suszterként” a történészek kaptafájával próbáljam meg egy profi történész rossz cipellőjét megjavítani, de nem tudok szó nélkül elmenni azon tény mellett, hogy Karsai László történész úr – annak ellenére, hogy hazánkban a téma elismert történész szakembereként tartják számon – bizonyos dolgok megítélésében súlyosan tévedett. Engedtessék meg nekem, hogy röviden felvázoljam az ő tévedéseit, és röviden reflektáljak „A nem rettegő Karsai László történész válaszolt a Hunhír.info kérdésére” cikkben leírtakra!
“miért nem próbáltuk pl. Románia példáját követve megfelelő időpontban “cserben hagyni” náci szövetségesünket?”
Aki egy kicsit is ismeri a korabeli politikai helyzetet, valamint azt, hogy az miként alakult olyanná, amilyenné, az már ezen a kérdésen is elcsodálkozik. Nézzük, hogy Karsai László történész úr – eléggé jellemzően felületes, és politikailag végképp nem semleges módon – hogyan vélekedik erről:
“az antiszemita szellemben nevelt magyar hadsereg, közigazgatás, a politikai elit zöme antikommunista is volt. Angliának, vagy pláne Amerikának boldogan megadták volna magukat, de a vörösöknek nem. Inkább a végsőkig kitartottak a nácik oldalán. Annak, hogy egy angol diplomata mit javasol Londonban, semmi hatása sem volt a magyar kül- és belpolitikára. Ha Magyarország szavakban és tettekben olyan németbarát lett volna, mint Románia, nem szállják meg a németek Magyarországot. Ha Románia ki tudott ugorni a háborúból, mi miért nem? Azért, mert a magyar politikai elit jóval ügyetlenebb és szűklátókörűbb volt, mint a román.”
Lássuk csak, mi is itt a gond? Az első két mondatában nyilvánvalóan igazat mondott Karsai úr, ennek tényével vitatkozni aligha is lehetne, ám nagyon téved, mert az 1945. október tizenötödikéig vezető magyar-német viszonyt nem csupán fatálisan leegyszerűsíti, de totálisan figyelmen kívül hagyott bizonyos létfontosságú történelmi tényeket is, amelyeket fontolóra véve bizony erőteljesen más megvilágításba helyezik a korabeli magyar politikai helyzetet az objektív szemlélő előtt. Karsai úr szerint például a magyar külpolitika “ügyetlen volt”, s vele szembe állítja a románok „ügyes” politikát. Midőn a románok “leleményessége” ellenében a magyarokat az ügyetlen politikájuk miatt korholja, elfelejti, hogy 1944-ben létezett kétféle Margaréta-terv is: az I-es számú terv Magyarország megszállására vonatkozott, a II-es pedig Románia megszállását vette tervbe. Mikor 1944. augusztusában Romániában az „ellenzéki” erők félreállították Hitler barátját, Ion Antonescu marsallt, a románok számára gyakorlatilag felszabadult a terep, s országukban – figyelembe véve a közelgő szovjet csapatok óriási túlerejét is – nem volt számottevő német haderő, mely a román kiugrást effektíve megakadályozhatta volna. Röviden és tömören megfogalmazva a Margaréta II-terv sohasem került megvalósításra, így a románok még közel sem voltak akkora kutyaszorítóban és ugyanabban a nehéz politikai helyzetben, amelyben hazánk volt 1944-45-ben. A románok ’44. augusztusában Antonescu félreállítását követően már könnyen változtathattak a fennálló politikai helyzeten, hiszen őket – velünk ellentétben – a német haderő nem szállta meg. Mi ennyire “kedvező” politikai helyzetben sohasem voltunk, mert mire szeptemberre a szovjet csapatok átlépték a magyar határokat, addigra Magyarországra már régen a német fegyverek árnyéka borult. Amikor 1944. március 19-én a német csapatok átlépték a magyar határokat, Magyarországnak még nem volt egy esetleges német megszállásra vonatkozó forgatókönyve, és ennek tényét mi sem jelzi jobban, minthogy a Hitlernél tett hivatalos klestheimi vizitációja során Horthy nem gondolt arra, hogy az ország katonai főparancsnokaként távollétében valaki helyettesítse őt egy esetleges német katonai intervenció esetén.
Ribbentrop, Hitler és Horthy
Igen, erre persze lehet azt mondani, hogy a kormányzó tévedett, mert politikai szempontból a hiba nyilvánvaló, bár Horthy mentségére legyen mondva, hogy gentleman-ként valószínűleg soha nem feltételezett volna akkora aljasságot Hitlerről, mint amit végül megtapasztalt. Hiába: a politika és a fair-play legfeljebb egymás mostohatestvérei lehetnek, ám ez nem változtat azon a tényen, hogy Magyarország megszállását követően ab ovo esélytelen lett volna mindenféle kiugrásra. Ha 1944. októberében Horthy erélyesebben is lép fel a közelgő szovjet haderő mellett, az átállás a Vörös Hadsereg oldalára elképzelhetetlen volt a tiszti kar többségének németbarát mivoltából kifolyólag. Megjegyzem, hogy csak részben lehet Horthy rovására írni az átállás hiányát is, hiszen ő maga azt bejelentette ugyan a rádióban, de a németek erről – ti. a szerződés felbontásáról és a Magyar Királyi Honvédség csatlakozásáról – hivatalosan nem lettek tájékoztatva, miután a kormányzó félt attól az anarchikus helyzettől, amellyel egy ilyen felelőtlen nyilatkozat eleve két tűz közé taszíthatja az országot. Azt is tudjuk, hogy Horthyt megzsarolták a béketárgyalásokban érdekelt Miklós fia elrablásával, szóval sok választása nem volt…
Romániáról ugyanez már nem mondható el, hiszen ott nemhogy a nemzetiszocializmusnak, de még a királyság intézményének sem voltak meg a megfelelő politikai és társadalmi gyökerei, hisz a románok is csak akkor “importáltak” maguknak királyt I. Károly néven, amikor a királyság intézménye már leáldozóban volt. Egy könnyen és túl későn jött rezsimet nem csoda, hogy a románok hamar “kiselejteztek, ám ez még nem feltétlenül “politikai éleslátás”. A románok végül szerencsésebbek voltak és jobban jártak, de Antonescu Hitlerrel való jó viszonya ellenére sem tudtak velünk szemben olyan diplomáciai eredményeket elérni, mint amelyet elértünk mi őellenük szemben – ráadásul kardcsapás és vér nélkül. Ön talán úgy gondolja, hogy a román politika “zseniális” volt, én azonban úgy vélem, hogy ez inkább a hadiszerencse kérdése.
Tévedett azonban az 1-es számú kérdés megválaszolásában is. Ezt kérdezte:
“1.) miért lépett be Magyarország a fajüldöző, rasszista náci Németország oldalán a világháborúba?”
Erre jellemző módon Karsai úr ezt válaszolta:
“Az 1. sz. kérdésre a válasz röviden: zsákmányszerző mohóság, versenyfutás a nácik kegyeiért, annak biztos tudása, hogy a Szovjetuniót Németország néhány héten belül legyőzi stb. Tehát ostobaság, a helyzet rossz, hibás értékelése stb.”
Azon itt sincs mit vitatni, hogy a magyar politika sok hibát követett el, ám mohóságról beszélni a háborúba való belépés kapcsán nyilvánvalóan nem korrekt. A történész úr itt mintha megfeledkezne arról, hogy Trianon és a gazdasági világválság után hazánk a tönk szélére került (lásd előbb a korona, majd a háború végén a pengő hiperinflációját stb.), és ha a magyar diplomáciának a későbbi Tengelyhatalmak jóindulatát nem sikerült volna elnyernie, akkor a hazánkat páriaként kezelő egykori Entente hatalmak segítségére aligha számíthattunk volna. Az ország sokáig éhezett, és ha a Tengelyhatalmak már jóval a háború előtt nem ragadják ki hazánkat nemzetközileg elszigetelt helyzetéből, akkor talán a nyomor még sokkal tovább tarthatott volna. Mindenesetre tény, hogy a korábbi Antikomintern-paktum, majd később a Tengelyhatalmak országai gazdaságilag segítették hazánk kilábalását a nehéz időkben, míg a Nyugattól hivatalosan legfeljebb csak vállveregetéseket kaphattunk. Ugyanakkor ahhoz képest, hogy a németek és az olaszok aktívan háborúskodtak, hazánk viszonylag sokáig kimaradhatott a háborúból, ráadásul ennek ellenére gyakorlatilag kardcsapások nélkül hódított vissza területeket az egykori történelmi Magyarország területeiből. Ha jobban belegondolunk, Horthy és mindenkori kormányainak politikája éppen ezért sokáig zseniálisnak bizonyult, hiszen harcok nélkül tudtak földterületeket visszaszerezni, bár az is tény, hogy ingyen leves nincs, s ezért később a háborúba való csatlakozással kellett fizetnünk. Nem “zsákmányszerző mohóság” volt tehát az oka annak, amiért a bécsi döntésekből járó politikai előnyökért, valamint a hazánk gazdaságát és iparát egyaránt felélénkítő nemzetközi szerződésekért végül törlesztenünk kellett. Jól vagy rosszul, de csatlakoztunk egy hatalmi szövetséghez, amelynek ára volt, és ezt az árat előbb-utóbb meg kellett volna fizetnünk. Ön persze kérdezheti fellengzősen, hogy miért csatlakoztunk éppen a “rasszista náci Németország oldalán” a háborúba, de történészként talán nem ártana, ha nem feledkezne meg arról, hogy más alternatívánk nem volt. Szükségünk volt segítségre a válságos nemzetközi helyzetben, és miután ezt a segítséget nem a Nyugat adta meg számunkra, értelemszerű volt, hogy a “számlát” végül nem nekik fogjuk majd “törleszteni”. Tartoztunk a németeknek, mert sokat adtak nekünk, ezért csak idő kérdése volt, hogy mikor kell majd a háborúba ténylegesen is csatlakoznunk. Aki fogyaszt, az fizet. Ez volt tehát az oka annak, hogy végül be kellett kapcsolódnunk a németek oldalán a második világháborúba, nem pedig “zsákmányszerző mohóság”.
Köszönettel és tisztelettel zárom soraimat annak reményében, hogy Karsai úr egyrészt nem tekinti ezt az ő “személye” elleni támadásnak, másrészt abban a hitben, hogy talán bizonyos fokig érvelésemmel sikerült árnyalnom az általa alkotott képet a korabeli Magyarországról.
Hazafias tisztelettel és üdvözlettel:
Szabó Sándor
Hunhír.info
