“Minden olyan politikus, újságíró, közéleti szereplő, aki külföldön lejáratja az országot és a saját hazája ellen nemzetközi szervezeteknél áskálódik, annak itt nincsen helye. Menjen lakni az IMF-be, a Világbankhoz, az ENSZ-be, vagy a Nemzetközi Újságíró Szövetséghez és onnan szövegeljen, de ne belülről rothassza az amúgy is már térdre kényszerített társadalmunkat.”

Akarunk-e nemzeti szuverenitást?

Optimális esetben minden normálisan gondolkodó szavazó (szavazó!, nem pedig politikus) – pártállástól függetlenül – erre a kérdésre rávágja, hogy „Mi az hogy, nagyon is”. Aki nemmel válaszol, az kérem, hogy hagyja abba már most az olvasást.

Kedves Továbbolvasók! A nemzeti szuverenitás – bonyolult ideológiai, filozófiai és jogi formuláktól mentesen – azt jelenti, hogy egy nemzet a jelenét és a jövőjét a saját kezében tartja. Saját maga dönt arról, hogy milyen politikai berendezkedést és egyáltalán milyen rendszert akar. Bár közvetett módon, de a nemzet dönt arról, hogy milyen legyen az adórendszer, a szociálpolitika, az oktatás, az egészségügy és számtalan más kérdés. Közvetetten, hiszen demokrácia lévén a saját maga által választott vezetés alakítja az egész nemzet sorsát.

Persze a fentiek nem zárják ki a nemzetet körülvevő világot, amelyek hatással vannak akár a külpolitikára, akár a pénzügyekre, DE a szuverenitás keretében létezik a jog és a lehetőség arra, hogy a fő vonalakat a nemzet határozza meg.

Jelenleg a világban jól látható módon zajlik a nemzetek szuverenitásának csorbítása. Ennek a fő jogalapját a nemzetközi szerződések képezik, amelyek a történelem során fokozatosan átalakultak.
E szerződések régebben egy-egy adott ország vezetésének –parlamenti, vagy királyi döntésének – elhatározása alapján léphettek életbe. Leszámítva az erőfölény által kikényszerített szerződéseket, ezek az adott nemzetek békéjét, biztonságát, gazdasági előmenetelét voltak hivatottak szolgálni. Tehát a sorrend: a nemzet vezetése dönt és a szerződés életbe lép.

A következő szinten a helyzet nagyjából átfordult, ugyanis most már sok esetben a nemzetközi szerződések hiúsítják meg, hogy egy ország törvényt hozzon, rendeletet alkosson. „Tiltja a nemzetközi szerződés!” kiáltanak fel a szakértő jogászok és máris citálják a vonatkozó paragrafusokat. Azaz a sorrend: nemzetközi szerződés vizsgálata, majd ha az nem tartalmaz korlátozó, tiltó rendelkezést, akkor a nemzeti vezetés meghozhatja a törvényt, rendeletet. Ez ugye már mélyen érinti a szuverenitást, hiszen olyan kötöttségek merülnek fel, amelyek korlátozzák az ország vezetését és így közvetetten a nemzet akaratát.

Ezt követi az a fokozat, amelybe már szintén belekóstolhat a világpolgár, azonban most még azzal a fenntartással, hogy van nemzeti vezetés, ugyanis arról van itt szó, hogy egy ország-csoport, vagy nemzetközi szervezet olyan döntéseket hoz, amelyek a meghozatalkor kötelező érvényűek a lokális parlamenti elfogadástól függetlenül.

Az utolsó szint természetesen az lesz, amikor a nemzeti vezetést felváltja a nemzetközi vezetés és a döntéshozatal – még ha választott vezetőik útján az közvetett is – kikerül a nemzet hatásköréből.
Azt nagyon fontos kiemelni, hogy a nemzetközi szerződéseket anno országok kötötték egymással, majd ország-csoportokkal és végül eljutottunk arra a szintre, hogy egy-egy ország, egy-egy nemzetközi szervezettel köti a szerződést. Már ország-csoport esetén is sérül a népakarat, viszont az országok fölé emelt nemzetközi szervezetek esetén meg is szűnik.

A mai Magyarországon még létezik a nemzeti szuverenitás. Az hogy a kormány és az országgyűlés a demokratikusan megválasztott 2/3 birtokában milyen intézkedéseket hoz, az nem szuverenitási kérdés, hanem hatalomgyakorlási, és így ebben a formában négyévente megváltoztatható. A nép szempontjából jó döntések továbbvihetőek a következő parlamenti ciklusra, míg a rosszak kormányváltás útján annulálhatók. Az ígéretek betartása, betartatása szintén szíve joga a választóknak; ha hazudnak nekik, azt büntetik.

A nép hatalmát sokféleképpen lehet ma gyakorolni. Lehet sztrájkolni, lehet tüntetni, lehet azt hazudni, hogy a kormány rossz politikát folytat és lehet azt is hazudni, hogy jót. Lehet LMP-sként parlamenthez láncolódni, lehet MSZP-sként demonstrálni a Klubrádió mellett – még olyan hazug jelszavakkal is, mint hogy a Klubrádió az egyetlen objektív és független médium -, lehet Jobbikosként koporsót körbehordozni az országban és lehet elvakult Fideszesként minden egyes gazdasági döntéssel egyetérteni.
Lehet továbbá követelni az egy-, két-, há-, négykulcsos adórendszert, azt hogy az MNB maradjon független Magyarországtól, hogy a határon túlra szakadt magyarjainkat újra tagadjuk meg, mert ők románok, szerbek, stb., hogy a cigány legyen roma, hogy az orvos ne kaphasson hálapénzt, de a fizetése se nőjön. Szóval sok mindent lehet követelni és ennek egyetlen fő indoka az, hogy van értelme. No, nem a fent felsoroltaknak, hanem úgy általánosságban van értelme.
Ugyanis abban a pillanatban, amikor elveszítjük a szuverenitásunkat, azaz a saját életünk felett való döntés jogát, onnantól kezdve azt csinálhat mindenki, amit akar, ugyanis semmi értelme nem lesz. Mert vegyük tudomásul azt, hogy ha egy nemzetközi szervezet, amit nevezhetünk szervezetnek, háttérhatalomnak, titkosnak, vagy nyíltnak nagyon magasról fog arra tenni, hogy nálunk milyen az ellátórendszer, a szociális háló, meg a többi humánus ostobaság. Nekik az lesz az egyetlen céljuk, hogy minden kiszivattyúzható értéket kiemeljenek a nemzetből, legyen az pénz, más anyagi javak, vagy akár a gondolkodás képessége, de főként akarata.

Az Európai Egyesült Államokban (vagy akárminek is nevezhetjük) aztán tüntethet majd mindenki a sajtó-és szólásszabadságért, a választójogért, a szabad vallásgyakorlásért, ugyanis az senkit nem fog érdekelni. Az pedig pláne nem, hogy milyen adók és milyen fizetések legyenek. Főként azért, mert annak vezetői semmilyen felelősséggel nem fognak bírni. A Fideszt még a 2/3 birtokában is nyomás alá lehet helyezni és módosításokat kieszközölni, de tessék csak ezt majd megpróbálni a Barosso-cégnél.

A szuverenitásunk megőrzése érdekében jelenleg két dolgot tehetünk. Az egyik az, hogy nem szabad aláírni semmilyen újabb kötelezést, amely a fiskális unió, majd a politikai unió felé viszi az ország szekerét. Ezt minden magyar embernek tudomásul kell venni, ugyanis már olyan magasan állunk ezen a lépcsőn, hogy egy újabb fok a szuverenitásunk vesztét okozhatja. Itt nincs helye pártoskodásnak, mindenkinek egyöntetűen támogatnia kell az önrendelkezés fenntartását. És tudomásul kell venni, hogy ez nem a jelenlegi kormány támogatása – szó sincs róla! – hanem a közös érdekünk.
A másik teendő a kifelé pofázás megakadályozása. Minden olyan politikus, újságíró, közéleti szereplő, aki külföldön lejáratja az országot és a saját hazája ellen nemzetközi szervezeteknél áskálódik, annak itt nincsen helye. Menjen lakni az IMF-be, a Világbankhoz, az ENSZ-be, vagy a Nemzetközi Újságíró Szövetséghez és onnan szövegeljen, de ne belülről rothassza az amúgy is már térdre kényszerített társadalmunkat.

Amíg van szuverenitás, addig minden hazai szervezet zsebében ott lapul a marsallbot. Tessék meggyőzni az embereket, hogy mi a jó és mi az, amin változtatni kell. Ha a választók ezt elhiszik, akkor oda adják a voksukat, legfeljebb majd négy év múlva újra büntetnek. Ez a rendje a dolgoknak és ez a lényege a nemzeti szuverenitásnak.

lokalitas blogspot. com

A publicisztika rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség véleményével.