Egy nép akkor indul veszni leginkább, ha lelki vezetői is elhagyják: korántsem csak az elmúlt évtizedek békepapi működésére, hanem már a kiegyezés utáni egyházi életre is igaz ez, amint kitűnő író-irodalomtörténészünk, az 1900. december 19-én a Léva melletti Szentjánospusztán született (és 1978. augusztus 14-én Budapesten elhunyt) Féja Géza vallomása is igazolja.
Kiegyezés utáni egyházi életünk semmivel sem volt vigasztalóbb, mint politikai- és közéletünk: főpapjaink inkább arisztokratikus egyházfejedelmek, mint elmélyült lelki-szellemi életet élő főpásztorok voltak: egyházmegyéjüket alig látogatták, az alsóbb papsággal nem törődtek, a bérmálásokat, a mégoly kötelező apostoli vizitációkat elhanyagolták, amiért is Prohászka Ottokár már 1898-ban Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspöknek azt írta, hogy „a fősúlyt a püspöknek az általa végzett praktikus lelkipásztorkodásra kell fektetni, az emberek közé kell menni, megtörni a magyar püspökség arisztokratikus elzárkózottságát”, 1911-ben pedig naplójegyzeteiben megjegyezte, hogy a hívek lelki-szellemi épülését így végzetesen elhanyagoló főpapoknál mennyivel tiszteletreméltóbbak az utolsó bérmunkások is, ugyanakkor tanító szerzeteseink közül egyre többen hagyták el rendjüket.
A legnagyobb gondot azonban az jelentette, hogy a papnövendékek nem kaptak alapos lelki képzést, így, amint Adriányi Gábor egyháztörténész írja (Prohászka és a római index, 2002), „sokszor egyházias és papi lelkiség nélkül léptek szolgálatba, amit inkább jövedelmező állásnak, mint hivatásnak tekintettek, így aztán később plébánosokként úgy éltek, mint a polgári hivatalnokok: többnyire plébániájuk gazdaságával vagy pártpolitikával, kártyázással foglalkoztak, mintsem híveikkel”, akik közül az értelmiségiek zöme sem volt különb, így megtörtént például, hogy (amint Bangha Béla jezsuita írja (Világhódító kereszténység, 1940)) amikor egy szerzetes Szegeden hitvédelmi előadást tartott, a Katolikus Kör elnöke tarokkozott: a dzsentri, a polgárság a vasárnapi „szagos misére” járást amolyan divatbemutatónak tekintette: csak a legegyszerűbb emberek éltek hitéletet.
Féja Géza regényes önéletrajzában (Bölcsődal, 1958) még tovább ment: az általa egyenesen „élveteg polgárok”-ként elkönyvelt piaristákról bár túlzóan sommás a következtetése, miszerint „egy sem akadt köztük, aki, miután megszerezte oklevelét, szellemét tovább művelte volna”, annyi azonban bizonyos, hogy sokukra mégis ráillettek sorai: „Időnként misét mondtak, gyóntatták az ifjúságot, mindezt úgy végezték, akár hivatalbéli kötelességüket, de semmi sem vallott arra,, hogy elmélyült lelki életet folytatnak vagy ilyesmire törekednek: valószínűleg bennük is gyakorta felmerült a kérdés, hogy miért is élnek így együtt, mert egyre-másra kiugrottak a reverendából és házasságot kötöttek. Délelőtt leadták a maguk három- négy óráját s délután, este, többnyire még éjszaka is, a kisvárosi életörömnek, a dzsentri-polgári szertartásnak meg a szerelemnek áldoztak”.
Mindez csak Prohászka Ottokár székesfehérvári és Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök, majd néptömegeket meghódító követői közül Bangha Béla, Tóth Tihamér, Glattfelder Gyula, Uzdóczy-Zadravecz István, Schütz Antal és Mindszenty József fellépésével változott ellenkezőjére, bizonyítva ezzel, a lelki vezetés mennyire felrázza még a legtunyábbakat is.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
