A kortársai által 1919-től következetes antibolsevista helytállásáról „szegedi Kapisztrán”-ként tisztelt Uzdóczy-Zadravecz István (1884-1965) ferences tábori püspök 1945-től való meghurcolása, szemben Mindszenty bíborosunkéval, mindmáig alig ismert szélesebb olvasóközönségünk előtt, pedig sorsa nem különbözött mindazokétól, akik mindvégig őrt álltak Istenért és Hazáért.
Minderről részletesebben Schneider Vencel atya számol be feljegyzéseiben (Kálmán Peregrin: „Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet”: ferencesek a feloszlatás idején, 2000), amelyből megtudjuk, hogy 1945 tavaszán történt elfogatása után milyen kegyetlenül bántak vele: „A fegyőrök a régebbi bűnösök és különösen műveletlen, durva, szadista férfiak közül kerültek ki. Őt, mint püspököt, állandóan gúnyszavakkal illették. Vetekedtek abban, ki tud ocsmányabb szavakkal egy püspököt megsérteni. Ő ezekre a durvaságokra csak úgy felelt, mint Jézus: »Mondja barátom, mit vétettem magának?«”
Jobb érzésű őrei ugyan vezetőik előtt hangosan kiabáltak vele, de aztán suttogva bevallották neki, mennyire féltik őt és imádkoznak érte: nagyon sok szenvedő rabtársának lett lelki vigasza, sőt megmentője olyan börtönállapotok közepette, melyek alighanem minden addigi képzeletet felülmúltak, így az Andrássy út 60 pincebeli kínzókamráiban például csak állni tudtak, a kisebbek megfulladtak, szükségletüket ott végezték el, ahol éppen álltak. Az év őszén levitték a pincébe, ahol teljesen levetkőztették, megmotozták, majd azon gúnyolódtak, milyen egy püspök meztelenül. Az őt kihallgató GPU (Szovjet Oroszországban az Egyesített Állami Politikai Igazgatóság) vezetője miután semmit nem tudott belőle kivenni, egy teljesen sötét, pár méter hosszú és talán két méter széles, sáros, bokáig érő vízzel elárasztott pincehelyiségbe zárta, ahol huszonkét napon át nem látott világosságot: állva töltötte a nappalokat és éjszakákat, mert a patkányokkal teli vizes sárba nem mert lefeküdni.
Kiengedése után átadták újra a magyar hatóságoknak, majd a toloncházba vitték néhány napra, ahol „éjjel úgy hullottak rá a poloskák, mint a hangyák”. Hamarosan meglátta aztán, miként bánnak rendőrtiszti ruhába öltözött nők a rabokkal: az egyikük egy tiszt feleségét „levetkőztette, hasára ugrott e kiáltással: »Kinyomom belőled fasiszta magzatodat!« Mikor az abortusz megtörtént, az asszonnyal felnyalatta.” Egy rendőr pedig egy tizenhárom éves kislány alsótestébe fadarabott dugott és elvérzett, mire „a többi rendőr röhögött, hogy egy burzsoá fajzattal kevesebb”. A politikai rabokat előszeretettel ütötték-verték gumibotokkal, akiknek így fejük az ismeretlenségig megdagadt, vagy nemzőképtelenné váltak.
A püspök minderről való feljegyzéseit azonban zsámbéki száműzetésében 1962-ben egy házkutatás alkalmával elkobozták tőle, de Schneider atya (Málnási Ödön, Mindszenty József és Nyisztor Zoltán memoárjaira emlékeztető) feljegyzéseiből is egyértelműen kiderül, mennyire hősiesen viselte a reá mért keresztet, olyannyira, hogy két világháború közötti nemzeti-keresztény értelmiségünk vele együtt raboskodó képviselőire is példásan hatott, így Méhely Lajos biológusprofesszor az ő hatására buzgóbban imádkozott és elítélte a darwinizmust, a halálra (majd életfogytiglanra) ítélt Antal István néhai igazságügy-, illetve vallás- és közoktatásügyi miniszterben is ő tartotta a lelket, illetve vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály újságíró-sajtófőnök elsősorban szavainak és állhatatosságának hatására lett római katolikussá kivégzése előtt.
Sajnálatosan Uzdóczy-Zadravecz István püspök kálváriája mindmáig alig ismert, pedig, amint kortársa idézett feljegyzései is tanúsítják, sorsa nem különbözött mindazokétól, akik mindvégig őrt álltak Istenért és Hazáért.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
