Százöt éve, 1906. december 12-én született a hevesi Szihalomban Dövényi Nagy Lajos, a legszámkivetettebb magyar írók egyike, akinek 1942 és 1944 között a legendás „Magyar Futár” hetilap hasábjain folytatásokban „Tarnopolból indult el…” címmel megjelent (ma már könyv alakban is hozzáférhető) kortörténeti regényéért kötél általi halálra, majd életfogytiglanra ítélték 1945-ben, amiért megírta benne, miként lettünk bennszülöttek.
A regény egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermekének, Brandstein Judának élettörténetét tárja elénk a tizenkilencedik század végétől az 1930-as évek derekáig, aki a jeshivák, vagyis a Talmudot magyarázó iskolák babonás légkörében nő fel: 1911-ben, betöltve tizennyolcadik életévét, elhagyja a Szeret folyó mentén elterülő, ma Ukrajnához tartozó, Munkácstól északkeletre kétszáz kilométer távolságban lévő, a galíciai gabonakereskedelem központjának számító Tarnopolt, majd batyuval a hátán, az Északi-Kárpátok felé tartva, Magyarország határát észrevétlenül átlépve, Munkácson telepszik le: önálló mestersége nincs, mindig csak árut közvetít, adósságba, kamatrabszolgaságba hajszolva a rutén és magyar parasztokat, hamis pálinkát mérve és hamisan tanúzva, egy erdélyi nemesi családot földönfutóvá téve: az első világháború idején nem vonul be katonának, hanem helyette papírbakancsokat készíttet a katonáknak, Budapestre költözik, ahol külseje, hétköznapi szokásai már nem is emlékeztetik a szülői házéra: úgy viselkedik, mintha nem is Tarnopolból indult volna el, így levágatja pajeszét, „református”-nak mondja magát s felvéve a Balassa nevet, vállalati vezérigazgató lesz, „telekspekuláns”, akit nem érdekel a művészet, a tudomány, a vallás, a család, a gyermeknevelés, a hitvesi hűség, csak a közvetítőkereskedelem, aki az író szavaival valójában „sehova nem tartozik, voltaképpen barátai sincsenek, legfeljebb érdektársai, akikkel rövidebb, hosszabb időre összefűzi a közös üzlet – s aztán vége”.
1945. október 13-án „kötél általi halálra” ítélte érte a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT): az akkori baloldali sajtó állandó támadási célpontjának számított személye, életműve, így például Vásárhelyi Ferenc lapja, a „Képes Figyelő” 1945. szeptember 1-i száma riportot közölt a cellájában az időt állatszobrok faragásával eltöltő íróról, amelyben a riporter megjegyezte, hogy „a nyilasok egyik legveszedelmesebb és legaljasabb sajtóhuligánját hallgatják ki”, majd megkérdezte tőle, mikor akarta „Tarnopolból indult el…” című regényét befejezni, mire egy rendőrtiszt azt mondta, „majd a Népbíróságon”, továbbá Szirmai Rezső „Fasiszta lelkek” című riportkötetében „mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék” terjesztőjeként, Klár Zoltán – a „Társadalmunk” című marxista szemle főszerkesztője – „emberbőrbe bújt vadállat”-ként és „Szálasi íródeákja”-ként emlegette, Stern Samu pedig kijelentette, hogy „ez az alak több hívet szerzett a magyarországi antiszemitizmusnak, mint Hitler!”
Kegyelmi kérését a NOT elutasította, majd 1945. november 28-án megerősítette a halálos ítéletet, Veres Péter közbenjárására azonban 1946. január 7-én „államelnöki kegyelemben” részesült, így életfogytiglani börtönre, kényszermunkára módosult a halálbüntetés, életének utolsó két évtizedéről pedig csak annyit tudunk biztosan mindmáig, hogy az 1956-os felkelés idején kiszabadult a Markó utcai fegyházból, ám azt követően visszakerült a rács mögé: 1963-ban a kádári amnesztia következtében kiengedték a börtönből, majd 1964 decemberében gégerákban hunyt el Budapesten, a Zsidó Kórházban, hiányos kezelés következtében.
A „Tarnopolból indult el…” miatt tehát tizennyolc évig raboskodó íróról újságíró kortársa, Fiala Ferenc írta: „Ha maga a Sátán jönne hozzám 18 évi kommunista börtön után, annak is lehajolnék és letörölném a port a sarujáról, és vizet hoznék neki, és ételt adnék neki, mert tudom, hogy mit szenvedett. De Dövényi nem Sátán, hanem egy magyar író volt.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
