Irodalmi életünk kiegyensúlyozottságának alapfeltétele az alkotók és az olvasók viszonyát megmérgező, sőt lehetetlenné tevő beskatulyázások, szekértáborok felszámolása, költőink-íróink hol politikai, hol művészeti különbözőségeik miatt egymás ellen való ki nem játszásuk, mi több, ki nem rekesztésük, tudván, hogy a költők-írók és olvasóik kapcsolatán alapuló irodalmi élet hasonló az ősdzsungelekhez, melyeket éppen növény- és állatviláguk sokszínűsége tesz élővé: ha azokat megritkítjuk, pontosan ugyanazt tesszük, mint ha az alkotó művészeket beskatulyázzuk vagy kirekesztjük.
Erre döbbent rá már 1969-ben Döbrentei Kornél, hangsúlyozva, mennyire „nem elég a művészetben a csak történelmi, politikai felismerés”, ugyanis ez „még nem kritériuma annak, hogy valaki jó író legyen”: az örökös hamleti dilemmát, a „lenni vagy nem lenni” katarzisát kell minden ízükben megragadniuk bármely műfajban, bármely társadalmi-politikai környezetben.
Ez a breviáriumtömörségű „arc poetica” szült nálunk Balassi Bálinttól Arany Jánoson át Wass Albertig halhatatlanabbnál halhatatlanabb műveket, függetlenül az őket legtöbbször kívülről szemlélő kritikusoktól (és az őket rendszerint vakon követő „művelt nagyközönség”-től), akik csak a Jókai-regényköltészetet állandóan átjáró szurokfekete vagy patyolatfehér minősítést ismerték, ezáltal egymással farkasszemet néző szekértáborokba beskatulyázva az alkotókat, így szülve például a nyugatos, úri-konzervatív címkéket, vagy az életművekre vonatkozó semmitmondóan sablonos meghatározásokat.
Ami az előbbieket illeti, így terjedt el sokakról a „nyugatos” címke, holott ahogyan a „Nyugat” folyóirat köre (amint Szabó Dezső helyesen felismerte) korántsem alkotott művészileg-világnézetileg egy tábort (így például Ignotus-Veigelsberg Hugó és Babits Mihály közé csak azért, mert mindketten benne publikáltak, aligha lehet egyenlőségjelet tenni!), ugyanúgy az „úri-konzervatív” tábor fő fóruma, a „Nyugat ellenlábasa”-ként értékelt „Napkelet” folyóiraté sem (Szerb Antaltól Tamási Áronon át Tormay Cécile-ig itt is a legkülönfélébb izmusok legjelesebb képviselői kaptak helyet!).
Ami pedig az utóbbiakat, így honosodtak meg irodalomtörténeteinkben (például Pintér Jenőében) az olyan elintézések, mint hogy „Gárdonyi fennkölt szellemű, emberszerető” (amire persze mondható Szabó Dezsővel, hogy „az én házmesterem is az”, tudakozódván, irodalmi ítélet-e ez), vagy hogy (ismét Pintért idézve) „a hazafias hang hiányzik Reviczky Gyula lírájából”, „Az elsodort falu” írójával kérdezve, hogy „tudományos méltatása volna a belvederi Apollónak, ha rövid tószt után így végezném: termetén a gatyaipar termékei nincsenek képviselve?”, hiszen „még ezer más hang is hiányzik” belőle.
Tanulság? A költők-írók és olvasóik kapcsolatán alapuló irodalmi élet hasonló az ősdzsungelekhez, melyeket éppen növény- és állatviláguk sokszínűsége tesz élővé: ha azokat megritkítjuk, pontosan ugyanazt tesszük, mint ha az alkotó művészeket beskatulyázzuk vagy kirekesztjük.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
