1949 decembere, a tél eleje. Hidegre fordult az idő. Nagyapám bejelentette a családnak, hogy nálunk is megtörténik a falusi családoknál szokásos egyik legfontosabb téli munka, a disznóölés.
Nagyanyám és édesanyám nekilátott a hozzákészüléshez. Paprikát daráltak, edényeket szedtek elő a padlás sötétjéből, amelyek csak ezen az eseményen voltak szolgálatban. Megpucolták a hagymát, ledarálták a kukoricát. A kukoricáról jut eszembe, abban az időben nem rizses hurka készült, hanem mivel a rizs helyett kukoricakása /dara/ volt benne, nevezhetnénk kásás hurkának.
Elérkezett a nagyon várt nap, melyet mi gyerekek talán jobban vártunk mint a felnőttek. Ezért igyekeztünk is felkelni korán a kíváncsiságtól és az örömtől hajtva, hogy nálunk is lesz disznóvágás. Egykettőre magunkra vettük a meleg téli ruhákat, csizmákat, faklumpákat és irány az udvar! Már a téli reggeli sötétben, hat órakor megérkezett anyám testvére, Misa bátyám. Ő volt nálunk minden évben a böllér. Először is egy kis hideg elleni pálinkával kínálta meg az embereket édesapám, majd irány a disznóólak.
Két szép – akkoriban gyakori magyar fajta – disznó várta a sorsa beteljesülését, két göndör szőrű mangalica. Levágásukra elérhették a 150 kilós súlyt is. A vágás után édesapámék száraz szalmára húzták őket, majd a szalmával be is takargatták a két örök álomba szenderült malacunkat. A szalmát meggyújtva megkezdődött a pörkölés. A pörkölés folyamán mikor a cocáknak lehúzták a körmét, Misa bátyám hozzánk, gyerekekhez dobta őket, hogy húzzuk fel az ujjunkra. Volt is nevetés, sikongatás. Mikor a disznócskák felvették szép sötétbarna színüket, kezdődött az alapos lemosásuk, majd a húsdarabolás.
Estefele kezdték el a kolbász és a hurka töltését. Hatvan évvel ezelőtt a hurkatöltő fából volt, és a böllér a hasának feszítve nyomta ki belőle a tölteni valót. Meg is fájdult tőle a gyomra a töltés végére. A nagymama estére megfőzte a finom disznótoros vacsorát. Volt orja leves, sült hús, kolbász, hurka és finom hájas pogácsa. A kukoricakása is megfőtt és akkor nagyon finom volt, az ízét ma is a számban érzem. Édesanyám 5-6 tányérra tett kóstolót pecsenyéből, hurkából, kásából. A testvérem meg én elvittük a szomszédoknak a szokás szerint. Mert amikor náluk volt disznóvágás ők is adtak át nekünk kóstolót. Örültek is neki, már vártak bennünket. Aznap az volt a vacsorájuk.
Hat óra után elkészültek a töltéssel. Mindenki körbeülte a sok finomsággal tele asztalt, és megkezdődött a vacsora. A vacsora vége felé már élénk beszélgetés folyt a felnőttek között és a férfiak végre ráérősen megkóstolhatták a házigazda idei borát is.
Odakint közben nagy pelyhekben elkezdett hullani a hó. Valóban megérkezett a tél.
Nyolc óra körül Bodri kutyánk nagy csaholásba kezdett jelezve, hogy valaki jön hozzánk. Nagyanyám az udvarra kimenve látja ám, hogy több gyerek is maszkának beöltözve áll a kapuban. Behívtuk őket a szobába, ahol táncoltak, énekeltek. Közben édesanyám telerakta a tarisznyájukat minden finomsággal. Én felismertem őket, a szomszéd gyerekek voltak, akikkel máshoz én is jártam beöltözve disznóvágásokhoz. Bohóckodva elköszöntek a háziaktól. A család tovább folytatta a beszélgetést. A férfiak éneklésbe kezdtek.
Szép, nyugodt, békés esték voltak ezek a disznótoros estek. Mi, gyerekek az ágyból pislákolva figyeltük a beszélgetés közben elhangzó érdekesebbnél érdekesebb történeteket. Úgy éjfél lehetett, mire véget ért a tor.
Ezek az emberek már régen nem élnek. Még emlékezni se tudok együtt velük ezekről a szép disznótoros estékről. Ma a disznóvágások már gépesítve vannak. Mihamarabb végezni,- ez a kívánalom. Nincs beszélgetés, csak sietés, mert kezdődik a filmsorozat, és azt mindennél fontosabb megnézni. Ma már nem érdekel senkit a másik ember élete. Zárkózott életet élünk, közömbösek lettünk egymás iránt.
Özv. Gyulasi Jánosné – Hunhír.info
Özv. Gyulasi Jánosné – Hunhír.info
