Ha – különösen is irodalmi – tankönyveinket fellapozzuk, aligha csodálkozhatunk azon, miért undorodnak tőlük annyira diákjaink: sohasem a személyiségek, tárgyak, jelenségek egyediségeit, sajátosságait vizsgálják, hanem önnön mivoltukon kívüli alkotóit.

Ennek köszönhető, hogy klasszikus művészeinknek oly kevés avatott életrajz-írója és pályakép-rajzolója van, hiszen, mint már Gárdonyi Géza megjegyezte, „a mi kritikusaink, ha sasról kellene írniuk, azt írnék meg, hogy ekkor meg ekkor, itt meg itt mennyire alacsonyan szállt és milyen sáros volt a lába”, de sohasem azt, mitől sas a sas. A pedagógus Szabó Dezső hozzá hasonlóan éppen ezért kapott csömört egy életre az örökösen csak elemezni képes, a tárgyaknak mindig csak a formáját, de sohasem az anyagát vizsgáló filológusoktól és irodalomtörténészektől, akiknek zöme szerinte „végtelenül szűk szellemiségű s inkább vakond típusú lelkialkat: a széles horizontoktól, az emberi problémák egybelátásától, a természet és emberiség nagy hívásaitól, a magyar faj mélységeinek csak megszimatolásaitól is borzadással bújik el, mint a világosságtól a svábbogár. De van szorgalma, kitartó vak akarata, mely, mint egy üres tehervonat, fáradhatatlan zakatolással zötyög át egész életében. Szociografál naponta tizenhat órát. Külön kartotékba címkézi az éhes hasakat, a beteg tüdőket, a rokkant lábakat. Ha Vörösmarty azt írta: a tó befagyott, német hatás volt, mert Goethénél is összeszilárdul null fokon alul a víz. Ha Arany azt írta: Isten, segíts, az megint német hatás volt, mert 1117-ben egy reichenaui szerzetes, aki eddig hibás állítás szerint 1086. július 2-án Altenburgban született, pedig az ő helyes felderítése szerint 1086. július 4-én lélegzett be először a világba, szintén így kezdte imáját.”

Persze ügyeletes tanügyér ítészeink nyilván nem alacsonyodhatnak le egy Gárdonyi Gézához, Szabó Dezsőhöz, miként régi mesemondóink közül Fáy Andráshoz sem, aki meghagyta: „Hazám írói, keveset kell írni, tudósai, keveset olvasni, de jól emésztve”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info