Amint irodalmunk, mindenekelőtt líránk, valamint népszokásaink- és művészetünk tükrözi, mentális mivoltunk talán legalapvetőbb sajátossága, hogy különbséget teszünk egyén és közösség, férfi és nő kapcsolatában a szeretet és a szerelem között, a pálmát az előbbinek nyújtva – Kisfaludy Sándorral megvallva, hogy „nem él sokáig a szerelem, mely csupán a testvirágból s testörömből éldegél” –, továbbá, hogy hasonlóan a finnekhez, a szexepilnél is jobban kifejezzük az „egy test, egy lélek” kapcsolatot a testbeszéd általi gesztusokkal, például a lelket tükröző arcokon, a szemekben ragyogó mosollyal.
Magyar mivoltunknak különösen is költészetünk által tükrözött fővonása, hogy benne a szerelem az érzéki vágy és az értelemre törekvés ösztönös gerjedelmeként, a szeretet érzelmi hevességben megmutatkozó formájaként van jelen, ilyetén számára a szerelmet megelőzi, sőt elhalványulásakor túléli a háromféleképpen megnyilatkozó szeretet: 1. az egyszerű, a tárgy vagy személy értékét még fel nem mérő egyszerű, határozott érdek nélküli tetszésen alapuló (amor complacentiae), 2. az irányultságát határozottan, testhez és lélekhez egyszerre kötő (amor concupiscentiae) és 3. a jóakaró, önfeláldozó, egoizmustól mentes (amor benevolentiae).
A mégoly fenséges trubadúr és provanszál költészet éroszközpontúságához képest legnagyobb íróink s költőink leginkább az utóbbi kettőt képviselik, tökéletes szeretetre törekedve, amely mindenekelőtt nem az anyagi haszonra és a testi javakra, hanem a személy vagy tárgy belső jóságára irányul. Ilyen értelemben írta Mikes Kelemen, hogy „másnak nem lehet azt felfogni, hogy micsoda szeretetet éreznek az atyák a fiokhoz, azért atyának kell lenni”, Bessenyei György, hogy mind a szeretet, mind a szerelem „mindig nevetséges azoknak, kik benne nem égnek, de ellenben nincsen e világon nagyobb dolog nála azok előtt, kiknek szívekbe ül s buzog”, Kármán József, hogy „Ó, mi az élet szeretet nélkül? Iszonyú, mint a tágas vadon, amelyben nem járt embernyom. Borzasztó, mint az éjfél hasogató hidege. Nem élt az, aki szeretet nélkül élt!”, Móra Ferenc, hogy „Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt, / Ringasd el lágyan a szegény kis szenvedőt, / Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit: / S míg te a gyermekek könnyét törölgeted, / Egy láthatatlan kéz a csillagok felett / Letörli vétkeid!”.
Tekintettel arra, mennyire vezet hazánk kontinensünkön elsősorban a hűtlenség, a megcsalás miatt a válások számában (1995 óta évenként átlagosan 24-25 ezer válás történik: amíg az 1980-as években 1000 házasságkötésre 346 válás jutott, addig a 2000-es években már 562), nem lehet elégszer hangsúlyoznunk Kisfaludy Sándorral: „Nem él sokáig a szerelem, mely csupán / A testvirágból s testörömből éldegél: / Kivált, ha még mohón is falja azt: / A jóllakottat unalom s csömör / Idő előtt megundorítja már. / A lélek, a szív s elme kellemi / Által tud a szerelem a halálig, és / Utána is még díszleni.” További klasszikusaink közül kiváltképpen Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Tompa Mihály, Jókai Mór, Reviczky Gyula, Babits Mihály és Reményik Sándor, kritikusaink közül pedig Alszeghy Zsolt és Zoltvány Irén is hangsúlyozzák, hogy a viktoriánus prüdéria és az extatikus erotika végletei között igenis van középút, a testre és a lélekre egyszerre irányuló, de az előbbi hanyatlásával korántsem az utóbbi eltűnését előidéző szeretetteljesség, hasonlóan a velünk lelkileg rokon népek közül a finnekhez.
Igen, amint már Kodolányi János megállapította, hasonlóan a finnekhez, a szexepilnél is jobban kifejezzük az „egy test, egy lélek” kapcsolatot a testbeszéd általi gesztusokkal, például a lelket tükröző arcokon és a szemekben ragyogó mosollyal: „Szemérmesek a finnek, szemérmesek nemcsak abban, hogy érzelmeikről nemigen beszélnek, de abban is, hogy mások érzelmeire inkább következtetnek, mint firtatják. A szexualitásban rendkívül nagy szerepe van a szublimálásnak, a szimbólumokban való feloldásnak. Kétértelmű (pláne egyértelmű) szójátékot egyet sem hallottam, ehelyett a természetes dolgokat nyugodt tárgyilagossággal beszélik meg.”
Mindennek köszönhetően a legszebb szerelmi líra alighanem a miénk, nem is szólva a szeretet- és szerelemteljességet kifejező népszokásainkról- és művészetünkről.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
