Az utóbbi hetekben heves támadások érték a forintot, drágítva az ország finanszírozhatóságát, a kötvénykibocsátásainkat pedig masszív érdektelenség kísérte. A piaci szereplők erejüket és befolyásukat latba vetve világossá tették, ellenükre nem működhet gazdaságpolitika. És bár az ország fundamentumai stabilak, 2008-cal szemben most nem állunk az államcsőd küszöbén, mégis minden és mindenki az IMF felé taszította a kormányt.

Az ellenzék tort ül. Egy szólamban zengi, hogy megbukott a matolcsymus, megbukott az orbánizmus, mióta a kormány bejelentette, hogy az IMF-hez fordul, biztosítási hitelért.

Pedig a hír normál esetben nem foglalna több helyet, mint akármelyik kötvénykibocsátás. De tudjuk jól, most nincs normál eset. És nem csak azért nincs, mert a 2008-ban ránk szakadt súlyos pénzügyi és gazdasági válságból a világnak nem sikerül kimásznia. Vagy nem csak azért nincs, mert az Egyesült Államok éppúgy, mint az Európai Unió 2011-ben újra a túlélésért küzd. De azért sincs, mert Magyarország az utóbbi másfél évben az IMF-fel szemben határozta meg önmagát, fogalmazta meg válságmenedzselési filozófiáját. A kormány, leginkább politikai megfontolásokból, azt állította és sulykolta, hogy a Valutaalap a létező rosszak egyik legnagyobbika, hogy a vele folytatott együttműködés függetlenségünk feladásának nyilvánvaló jele, gyámság alá vételünk bizonyítéka. A „vagy ők, vagy mi” volt itt a kérdés. Ehhez mért a bejelentés fogadtatása.

És valljuk meg őszintén, hogy ha a király lánya sorsáról a sárkánnyal kezd egyezkedni, elkerülhetetlen, hogy az udvarban úrrá legyen a döbbenet.

Az nem kérdés, hogy a kormányzati döntés nem úri jókedvből született. Hanem kényszerből. Az adósságoktól gúzsba kötött ország nem hagyományos eszközökkel igyekezett növelni mozgásterét, visszanyerni szuverenitását. A nem ortodox gazdaságpolitikai lépések azonban súlyos érdeksérelmeket okoztak fontos tőkepiaci szereplőknek. Ráadásul a kétharmados erő pozíciójából meghozott, egyeztetések nélküli döntések jelentősen erodálták a bizalmi tőkét. S az ellenszenv odáig fokozódott, hogy a morgolódásokat, a tiltakozásokat immár az ellencsapás követte.

Az utóbbi hetekben heves támadások érték a forintot, drágítva az ország finanszírozhatóságát, a kötvénykibocsátásainkat pedig masszív érdektelenség kísérte. A piaci szereplők erejüket és befolyásukat latba vetve világossá tették, ellenükre nem működhet gazdaságpolitika. És bár az ország fundamentumai stabilak, 2008-cal szemben most nem állunk az államcsőd küszöbén, mégis minden és mindenki az IMF felé taszította a kormányt. A külföldi pénzpiaci szereplők azért, hogy befolyásuk alól ki ne csúszhassunk, és a jövőben is előnyös üzleti terepük legyünk, a belföldiek pedig azért, hogy a kormány kommunikációjának egyik sarokkövét kiütve teljes politikájának a bukásáról beszélhessenek.

A hitelminősítők által fenyegetett kabinet előtt nem nyílt más út, mint a retirálásé. (És jó, ha a tetteket figyeljük, és nem a mismásoló kommunikációt.) A lehet más a gazdaságpolitika elve mégsem bukott meg, csak az az illúzió foszlott szét, hogy képesek vagyunk szembefordulni a nagyok és erősek meghatározta világtrenddel. Helyzetünk nem végzetes. Mozgásterünk kiállja a próbát a hozzánk hasonló méretű országokéval, és kiállja az összevetést a két világháború között kormányzó Horthy Miklóséval vagy az 1956-ban hatalomra segített Kádár Jánoséval. Szeretjük vagy sem, ennyi van. Ez a -realitás. A kardot érdemes visszatolni a hüvelyébe, tárgyalóasztalhoz ülni, és így keresni a számunkra legkedvezőbb megoldást.

Az ellenzék korán triumfál. A kormányzati hitelvesztésből nem következik a vereség. A szembenézés és a helyes diagnózis a sikerig is elvezethet

Borókai Gábor – Heti Válasz

(A publicisztika rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség véleményével.)

Hunhír.info