Miért, hogy általában már csak kommersz árukat kapunk, hol vannak már a múzeumokban megcsodált céhmesterek egyedi termékei, vagy az azokat megjavító aranykezű kézművesek? A választ, bármennyire is meglepő, már a kiegyezés utáni évtizedek liberális törvényhozásában megtaláljuk.
Az 1872. évi nyolcadik (iparszabadalmi) törvénycikk csupán arra kötelezte az iparosokat, hogy iparűzési szándékukat az iparhatóságnál bejelentsék, amely három napon belül köteles lett ingyenes iparjogosítványt kiállítani bárkinek, továbbá meghagyta, hogy az iparűzés folytatásától sem közigazgatási határozattal, sem bírói ítélettel senkit nem lehet ezután megfosztani, vagyis elég kizárólag az ipargyakorlási igény bejelentése, mestertudást hitelesítő vizsgaigazolás nem szükséges! A törvény értelmében így rövidesen valamennyi fennálló céh megszüntetendőnek ítéltetett (hacsak kilenc hónapon belül nem alakulnak át ipartársulattá).
Amint Tatár István írja (Mester Kálmán: Nemzeti kereskedelmünk és iparunk, 1944), „a sok évszázados tradíción épült céhintézményt tehát végérvényesen lerombolta ez a törvény anélkül, hogy más, megfelelő intézménnyel pótolta volna”, elárulva addig világhírű iparunk becsületét, lehetővé téve, hogy az ipari pályát elárasszák „a hozzá nem értő, már mindenből kikopott, megbízhatatlan elemek”, az 1884. évi – egészen a második világháborúig változatlanul érvényesített – tizenhetedik (újabb iparszabályozó) törvénycikk pedig szintúgy nem korlátozta a szabad versenyt, korlátlan lehetőséget biztosítva bárkinek az iparéletben való elhelyezkedésre.
Hol merkantilista, hol bolsevista, hol globális hódítóink százharminckilenc évvel ezelőtti törvénykezésének változatlan gyakorlatát tekintsék olvasóink válasznak a címbeli kérdésre.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
