A népi írók, kiváltképpen Veres Péter, 1943-ban megjelent regényes önéletrajzában, a „Számadás”-ban kora nemzeti radikális politikai elemzőihez kísértetiesen hasonlóan fogalmazta meg, miért nem lehetséges a közismert kirekesztők és a közöttünk való viszony kölcsönös rendezése: népünk, benne különösen is parasztságunk, nem hisz nekik, de nem azért, mert mások, mint ők, hanem mert olyanok, amilyenek: nem dolgoznak, csak kereskednek.

Nem hisznek bennük, mert csak kereskednek, de nem dolgoznak, márpedig „minden dolgozó megveti a nem dolgozót”, ezért „a passzív, inkább csak lenéző antiszemitizmus a háború alatt csak növekedett, mert az éhes és rongyos parasztbaka azt látta, hogy minden irodán, minden gazdasági hivatalnál, hadtápintézménynél, kádernél és gyűjtőállomásnál jól táplált és jól öltözött” képviselőikkel találkozik ügye intézőiként, és noha „minden általánosítás igazságtalan egyesekre, de minden általánosításnak van alapja, s ez olyan valóság, amellyel számolni kell, még hogyha elítéljük is”.

Azt is hozzátette, hogy nem kellenek ahhoz feltétlenül antiszemitizmust gerjesztő politikai pártok-mozgalmak, hogy világszerte valósággal „biológiai ellenszenvet” érezzenek velük szemben, ugyanis képviselőik lehetnek tisztábbak, finomabbak, sőt szebbek akár szebbek is másokénál, mégsem kellenek „a vérnek és az ízlésnek”, főleg, ha mindig és mindenütt elsősorban a „szemetjük” került felül. Hiába, koroktól, rendszerektől, etnikumoktól függetlenül alakítják ki ők saját maguk az irántuk való örökös ellenszenvet.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info