1968. november 7-én hunyt el Hamvas Béla, huszadik századi szellemi életünk egykor elfeledtetett, ma viszont túlértékelt alakja, akinek, a legtöbb eklektikus gondolkodóéhoz hasonlóan, sziklaszilárd világnézeti alapok nélküli életműve olyan, mint – Farkas Gyula irodalomtörténész eredendően szellemi életünk genetikusan körülhatárolt megrontóira vonatkozó telitaláló szavaival – „egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé, a tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul”.
Aligha lehetne erről tanulságosabban megfogalmazni életműve értékét álnagyságokat félisteneknek tekintő korunkban, amikor is az számít filozófusnak, akinek életbölcsessége, hogy „ex omnibus aliquid, sed ex toto nihil”, vagyis „mindenből valamit, de az egészből semmit” ne adjon, aki a legellentétesebb szellemi áramlatokból próbál bevehetetlennek látszó várat építeni, nem törődve vallási és bölcseleti ellentmondásokkal, mestereket és tanítványokat egynek, vagy ami még rosszabb, a tanítványokat mestereiknél nagyobbaknak tekintve.
Sokan „intellektuális iránytűk”-ként kezelik könyveit, noha hiányoznak belőlük a letisztult fogalmak, kikristályosodott gondolatok, kikezdhetetlen koordináták, nem ismerhetjük meg általuk a gondolkodás művészetét és törvényeit: hiába bukkannak fel folyómedrében néha aranyszemek, a benne kavargó piszok és iszap közepette elvesznek, hiába próbálja gondolkodásunk archetípusait feltárni, műveltségünk ókori és középkori gyökereit kiásni, többnyire csak töredékeket kínál, melyeket viszont felbecsülhetetlen kincsekként tár elénk.
Végül, de nem utolsósorban különösen is visszatetsző, hogy amíg írásaiban (mindenekelőtt „Az öt géniusz”-ban) nem győzi hangsúlyozni, „ahol nincs hagyományos forma, sem vallás, sem művészet nem bontakozhat ki”, addig a pályáját önmaga szerint meghatározó „száz könyv” közül egy magyart sem említ – holott szerinte máskülönben a magyar műveltség, főként az „ötödik géniusz”, vagyis az erdélyi szellemiség, amúgy nagyon is „hagyományos formá”-ja európai lelki-szellemi testünknek –, ami persze meg is látszik valamennyi művén.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
