Nyolcadikos lehettem, mikor osztálytársnőimmel elhatároztuk, hogy rendezzünk közölünk valaki házánál citerabált. Olyan helyiség kellett, ami nagy és nem lakják. Az Pál Irénke osztálytársam fel is ajánlotta az ő első szobájukat. Ötször öt méteres lehetett, a földes, villany nélküli szoba, melyet fűteni sem lehetett. Nekünk így is megfelelt, fiatalok voltunk és nem fáztunk, pedig az ötven évvel azelőtti telek emlékezetem szerint sokkal keményebbek voltak, mint ma 2011-ben. Emlékszem a szobánk ablakai minden reggelre befagytak.
Végre elérkezett a várva várt nap, a bál napja. Édesanyám a legszebb ruhámat adta rám, a hajamba – mivel hosszú volt – rózsaszín szalagot kötött. Hófehér angóra szőrből kötött pulóvert adott rám. Mivel nagy volt a hó, több mint egy méter, csizmában mentünk a házig. Édesanyám elkísért és ő hozta a cipőt egy kosárban. Minden lánnyal eljött az édesanyja, volt akivel a nagymama érkezett. Vittünk magunkkal almát, körtét, süteményt, savanyú cukorkát, ez volt a szokás abban az időben. Mikor bementünk, a házban már szólt a zene, melyet egy hegedűs, egy cimbalmos és egy nagybőgős szolgáltatott a számunkra. Idősebb cigányok voltak, de nekünk akkor nagyon szép és jó volt. A szobában körbeültek a szüleink, padokon, és egy nagy viharlámpa biztosította a világítást a bálhoz. Mi lányok a fal mellett sorban állva vártuk, hogy valamelyik fiú felkérjen bennünket.
Olyanok voltunk a színes ruhákban, szalagokkal a hajunkban, mint egy kis virágoskert. Nagyon jól éreztük magunkat, szünetekben süteményt ettünk, meg amit hoztunk. A fiúk nagyon rendesek udvariasak voltak, egyetlen csúnya, durva szó ott nem hangzott el. Ahogy emlékszem úgy harmincan lehettünk a nagyszobában, mégis szépen elfértünk. Este hattól éjfélig tartott a bál. Megbeszéltük a fiúkkal és a lányokkal, hogy másnap is eljövünk bált rendezni, mert olyan jól érezte magát mindenki.
Éjfél körül indultunk haza, a gyönyörű holdvilágos éjszakában. A lábunk alatt ropogott a hó. Másnap este a barátnőmmel, Juhász Margitkával és édesanyjával, Panni nénivel mentünk nagy örömmel a citerabálba. A házhoz közeledve már messziről hallottuk a zenészek muzsikáját és a lányok énekét, mikor azt énekelték, hogy “Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta”. Tele jókedvvel, sugárzó arccal szólt az ének, még a szülők is besegítettek. Örömünkre a második este is jól sikerült, a cigányok húzták rendületlenül éjfélig, igaz a fiúk hoztak jó kis vörösbort a zenészeknek kedvcsinálónak. A zenészek pénzét is ők adták össze. Ők mindent elintéztek.
Ez a korosztály nagyon összetartó volt. Még ma is keressük, kutatjuk egymást, hogy ki, s mint van. Ez első citerabálom története, meg a szép fiatalos összefogásé. Kedves emlékek, melyek még ma is hatvan év távlatából olyannak tűnnek, mint egy szép mese, mely egyszer volt, de többé nem lesz.
Özv. Gyulasi Jánosné – Hunhír.info
