A legújabb kor magával a valódi kapitalizmussal együtt már véget ért; 2001. szeptember 11-e nagyjából az a dátum, ami egy markáns határvonalként lezárja ezt az időszakot, azóta nem észrevétlenül, de egy új történelmi korba léptünk, amit már ugyan korábbi fogalommal posztmodern kornak nevezhetünk.
Lehetnek szubjektív, intenzív, kellemes és kellemetlen érzéseink az irányítás, igazgatás és vezetés tekintetében, amelyre gondolunk és róla beszélünk, de minőség és stratégiai tényezővel a korszakváltással kell számolnunk. E világtörténelmében rövid időre szabott átmeneti időszak ötvözi az eddigi összes korszakot a világon, az ősközösségektől kezdve, a feudalizmuson keresztül, a gyarmatosításokkal együtt a megismételt ipari forradalomig, – ezeknek az összes jellemzőivel, de leginkább hátrányaival együtt. A korszakváltás kihívásai közé tartozik az a lehetőség, illetve egyetlen lehetőség, amit nem hagyhat figyelmen kívül a társadalomtudomány sem.
A legfőbb stratégiai tényező pedig a munkaeszközök mellett: az ember. Mielőtt a vadkapitalizmus legnagyobb „bűne” kérdésére térnénk, hadd lássuk az „áldozata” alanyát, a bizalmatlansággal megalázott, bizonytalanságba sodort, válaszlehetőség méltóságától megfosztott „keresztyén” európai, illetve magyar embert. Tragédiáink nagy részét az okozta, hogy nem éltünk, nem élhettünk, de most fogunk élni a szent tanítással: „Ha lehetséges, amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek!” (Róm.12:18.) A békesség Istentől származik. Istenhez hasonlókká csak azáltal lehetünk, ha békességre törekszünk. Ezért jelentette ki Jézusunk mindjárt legelső tanításában azt, hogy a békességre igyekezők boldogok, mert ők Isten fia. A mi Mesterünk ezt az alapigazságot tanításaival s élete példájával számtalanszor megerősítette és megbizonyította. A békesség egységre és életre, a háborúság felosztásra és halálra vezet.
Láthattuk a világháborúkban, hogy az még ott is halált és pusztulást jelentett, ahol nem is gondoltuk volna. Magyarország minden esetben csak veszített. Pedig az, aki Isten gyermekei közé akar számláltatni, s a Jézus nevéről akar neveztetni, az törekedjék a békességre. Legyen türelmes embertestvéreihez. Tudjon saját nyelvére vigyázni, mellyel kiváltképpen árthat a jó békességnek. Kerüljük az oktalan vitákat, amelyek sokkal inkább rombolnak. Bocsássunk meg ellenségeinknek is, nem csak hétszer, hanem hetvenhétszer. Hordozzuk egymás terhét…
Úgy van ez a kapitalizmus „bűne”, hogy elfeledi a kiegyensúlyozottság elvét – mondja továbbiakban Gosztola Ferenc a Korszakváltás – gondolatok- üzenetében – több szempontból is, ezek közül csak kettőt említenék: a fejlődése nem tartható fenn, mert a növekedés mozgatja, valamint ha fejlődni csak úgy képes, hogy annak a szükségesen felüli többletét valahonnan elveszi és – ott károsít. Ha csak a „Jing és Jang” ábrát képzeljük magunk elé, az egyensúly középen van.
Csak a tudás és nem a pénz által vezetett, központosított társadalom lehet a következő életképes időszak. A demokráciával kapcsolatosan ne legyünk túlzottan idealisták. Periklész figyelmeztetése a történelmi próba időszakában igen hasznunkra válna: „Mert ő (Periklész) megmondotta volt, hogy Athén győzni fog, ha kivárja az idejét és ha minden gondját a hajóhadra összpontosítja, ha óvakodik attól, hogy a háború folyamán egyszersmind hatalmát is növelje és ha kerül minden olyasmit, amivel a városnak a biztonságát tehetné kockára.”(Thuküdidész, II.65.) A ma embere sajnos túl gyarló ahhoz, hogy az egyéni érdek ne győzedelmeskedjen újra egy idő után a közösségi érdeken.
Csupán utalás, minőségi stratégia tényezőként, gazdasági szempontból a helyi termelő, és nagyrészt önfenntartó egységeket lenne hasznos irányítható rendszerbe tömöríteni, haladva a „kicsitől” a „nagy” felé; az egyéntől, családon, közösségeken és településeken keresztül az országokig. A termelés folyamatát is minél közelebb hozni a felhasználás, vagy fogyasztás helyéhez. Ezzel természetesen a szállítás adta környezeti rombolás is jelentősen csökkenthető. Városokba csábított rabszolgasorsú „olcsó munkaerőt” a vidék méltóságába helyezni a kiépített termelési rendszer által.
Igen sokáig lakott együtt, egy fedél alatt két jó barát. Békességüket soha semmi meg nem zavarta. Egyszer az egyik örvendezve el is emlegette békességük állandóságát. A másik azzal magyarázta ezt, hogy soha nem szoktak vitatkozni. Majd félig tréfásan hozzátette: „próbáljunk egyszer egy kis vitát rendezni.” Nosza megpróbálták! Sikerült! S a vita heve úgy elragadta őket, hogy a legkomolyabban összevesztek, egymást durván megsértették s kénytelenek voltak az eddigi békés együttlakást megszüntetni…
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
