1879. november 1-én született Budapesten (és 1941. április 3-án hunyt el ugyanott) gróf Teleki Pál miniszterelnök, a példás földrajztudós és cserkésznevelő, aki ugyanakkor a világ, benne nemzetünk, talán mindig is legkényesebb kérdésében következetes éleslátásról tett tanúbizonyságot, amiért közismert kirekesztőnk valójában őt sem szeretik.
Nem bizony, hiába próbálják tragikus halála kapcsán szembefordítani őt két világháború közötti nemzetpolitikánkkal, benne kiemelten Horthy kormányzóval, az életéről szóló tengernyi irodalomból könyvében (October Fifteenth: a history of modern Hungary 1929-1945, Október tizenötödike: a modern kori Magyarország története (1957)) vele érdemben mindmáig leginkább foglalkozó, őt ráadásul egykor személyesen is ismerő Carlile Alymer Macarney brit történészprofesszor a közfelfogással szemben rámutat, hogy korántsem angolszász, hanem inkább németorientált volt, sőt ami még ennél is fontosabb, erkölcsi magatartásuk és gazdasági természetük miatt közismert kirekesztőinkkel szemben következetesen küzdött egész pályafutása során, és hogy mennyire, pontosan tükrözi egy (Kovrig Béla szociológus szerkesztésében) műveiből megjelent antológia (Magyar politikai gondolatok, 1941) is.
Eszerint a (nemcsak rájuk hanem minden nemzetiségre vonatkozó!) numerus clausus bevezetését a szabad verseny túltengésének megállítása követelte meg, hangsúlyozva, mennyire nincs igazuk azoknak, akik azt a szentistváni intelmekre való hivatkozással az emberi jogok csorbításaként értelmezik, hiszen első szakrális királyunk fiához, Szent Imre herceghez írt gondolatainak „eleme az is, hogy az ország vezetése olyan kezekben legyen, amelyek az országalkotó- és fenntartó gondolatot, eszmevilágot és érzéseket lényük egészéből képviselik”.
Ez a lényük egészéből hiányzott szerinte is, olyannyira, hogy a két világháború közötti, kizárólag miattuk született, nevükről elnevezett négy törvény szükségességével kapcsolatban leszögezte, hogy – mai szóval – 1. nem rasszizmus, ha etnikumok életét szabályozó törvények születnek, 2. hogy az általuk érintettek nem vonhatják ki önmagukat csupán vallásfelekezethez tartozás címén az őket befogadó államok normarendszeréből, 3. joga van bármely nemzetnek az önvédelemre, ha köreik – főleg erkölcsi és gazdasági – életét végzetesen veszélyeztetik.
Indoklásának azonban alighanem legsúlyosabb pontja, hogy magatartásuk „olyan mértékben alakítja át a magyarság testi és lelkivilágát, ami már a legnagyobb veszélyt rejti magában”, a „tökéletesen keresztény rétegek gondolkodásának átformálódását” eredményezve, így az ellene való védekezés nem gyűlölet, hanem jog és kötelesség, főleg, hogy vezetőik élesen és határozottan nem fordulnak szembe soraikból a korántsem csak gazdasági, hanem forradalmaikkal társadalmi anarchiát kiváltó „újonnan bevándoroltakkal”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
