A kétszáz éve, 1811. október 22-én az őrvidéki Doborjánban született Liszt Ferencre közismert kirekesztőinkről való lesújtó tapasztalatával emlékezünk, bízva abban, hogy általa tudatosul, mennyire ideológiáktól mentesen alakul ki velük szemben mindenkor egyfajta ösztönös ellenszenv.

Amint leszögezte, mindig is „csak nyereséget akarnak, és sehol sem elégszenek meg a mezei gazdászat csekély, fáradságos, mérsékelt kilátásaival, önszántukból sohasem hagynak el valamely országot, amelyben még egy fűszál szakítható le, amelyben még egy rézpeták szedhető fel a földről: örömest tartózkodnak olyan helyeken, ahol látszólagos vagy valóságos nyomorúságuk batyuját már lerakták, de csak azon feltétel alatt, hogy őket úgy tekintsék, mint egy vendéglátó átutazó vendégeit”, így „lényegük egy paránnyal sem változott: mindenütt látjuk őket komoran a mesterkélt beszédesség álarca alatt, mindig ugyanoly rosszakaratúak, gyűlölségesek, színre azonban szolgálatkészek, ármánnyal teltek, akik birtokba vették a szépirodalom és az újságírás terét, mint sáskasereg rohanták meg a sajtót, hatalmukba kerítették az időszaki iratokat, magukhoz ragadták a gondolatok vezérlését s megfészkelni látszották magukat a közvélemény elárulásában”.

Külön hangsúlyozta továbbá, hogy zenéjüket krónikus érzelemszegénység, diszharmóniátlanság, a vonalvezetés teljes hiánya jellemzi, amiért is egységes kompozíció helyett csak fragmentumokat adnak.

Mindezt figyelembe véve csak az a csoda, hogy a Zeneművészeti Egyetem még az ő nevét viseli.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info