Nemcsak közismert történelmi-társadalmi regényeiből, hanem intelmeiből is kirajzolódik Gárdonyi idealizmusa, a magyarság mentális állapotainak pontos ismerete, mindenekelőtt annak hangsúlyozása, hogy nem a címek és rangok, hanem egyedül a moralitás tesz bennünket nemessé, arisztokratává, továbbá a társadalmunk „heréi”-től való ösztönös idegenkedésünk (a méhek állama tökéletesebb, mint a miénk: náluk ők az alsórendűek), végül tudatosítva, hogy alaptermészetünk a mélységek és magasságok közötti ingadozás, a „teher alatt nő a pálma” közmondásos igazságának nemcsak szabadságharcainkban, hanem mindennapjainkban is állandó átélése.

Ha arra a kérdésre kellene Gárdonyival válaszolnunk, milyen negatívumokra figyel fel bennünk a hazánkba látogató idegen, leginkább alighanem a történelmünket örökösen végigkísérő (Makkai János „Urambátyám országa” című könyvében valósággal Cyrano-i öngúnnyal jellemzett) cím- és rangkórságot említené: az örök idealista rácsodálkozásával vallja, hogy „cím, rang, tagság (választmány, kaszinó, akadémia, főrendiház) s más ilyesmiért való kapaszkodás, tolakodás, tülekedés selyem nyakkendő csontvázon”. Széchenyi-i éleslátással tudatosítja, hogy nemességünk nem osztályfogalom, éspedig olyannyira nem, hogy az „nem a királytól való, hanem Istentől: kezdődik attól a perctől, mikor az én apám 1848-ban kardot ragadott s hazajött Bécsből, vagyonát és életét felajánlotta a hazának”. De az arisztokrácia sem osztályfogalom: „az igazi arisztokraták nem a bárók, grófok, hercegek, hanem azok, akik különvalóknak érzik magukat a testüktől”: az ilyenek azonban mindig törpe kisebbségben vannak hozzájuk képest, ezért, hogy noha „a díszítő jelzők közé fölvette a nyelv a királyi szót”, így „gyakran halljuk vagy olvassuk: királyi termet, méltóság, nyak”, azt viszont „még sohse mondták: királyi elme”.

Különösen nem mondták Habsburg-házi királyainkra, amiért kasztként elkülönültek népünktől, mégis, természetünkre jellemző fekete humorral átitatott tollal elismeri, hogy
„akármennyire bús szemmel nézünk is végig a Habsburg-királyok négyszáz évén, mégis hát legyünk igazságosak: minden Habsburg királyunk szerzett a magyar nemzetnek két örömnapot. Az egyik nap az volt, amelyiken megkoronázták. A másik, amelyiken meghalt.” A mindenkori társadalmat a jogok és kötelességek harmóniáján alapuló, a marxizmussal és a kapitalizmussal szemben osztályharcot nem ismerő organizmusnak tekinti, amelynek felbomlása az örökösen csak (többnyire amúgy utópikus) jogokat követelők felülkerekedésének következménye: „A méhkas azt mondják, kicsibe képe az emberi államnak. Én azonban azt látom, hogy a méhek állama tökéletesebb. Náluk a herék az alsórendűek.”

Az idealista Gárdonyi szótárában az etnikumot megelőzte az etikum, vagyis másként nem a származás, hanem a moralitás alapján igyekezett mindig is megkülönbözetni egymástól népeket, nemzeteket, egyéneket, mégis, ha a „herék” felszínen habzásáról (a már akkor sem veszélytelen médiahatalomnak való egzisztenciális kiszolgáltatottságából eredően meglehetősen ritkán) ejtett szavakat, rákényszerült a társadalmak mindmáig markánsan elkülönülő szegmenseinek – akik ha nehezebben tudnak feljebb jutni a „lelkiség grádusain”, néha súlyossá válik helyzetük – nevükön nevezésére, azt kívánva, hogy közülük a jók különüljenek el a rosszaktól és „ők találják meg majd legjobban a módját is, hogyan indíttassék ismét haza a babiloni 40 ezer”.

Végül szociológust meghazudtoló éleslátással ismeri fel, hogy alaptermészetünk a mélységek és magasságok közötti ingadozás, a „hol fent, hol lent” való létezés, a „teher alatt nő a pálma” közmondásos igazságának nemcsak szabadságharcainkban, hanem mindennapjainkban is állandó átélése: „Fel! Mikor ez a jelszó, a magyar nemzet erőtlen. Le! Mikor ez, erős. Nemzetünk hovatovább „hasonlít a puskaporhoz, amely a szabadban csak elpöffen, de ha követ nyomnak rá, mentül nagyobb a nyomás, annál dörgőbb, villámlóbb erővel tör ki alóla.”

Úgy tűnik, mindezen igazságokat már az ő korában is többen tagadták, mint vallották, a történelmi tudatot akkor sem az igazmondók formálták, ezért azt tanácsolta, hogy „aki történelmet olvas, mindig a sorok közt olvasson”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info