Nemcsak a színjátszás iparággá válása, hanem a hivatalos történelemkönyvek zömében pozitívumként urbanizációként, modernizálódásként elkönyvelt új életforma és a női nem emancipálására irányuló törekvések is szomorúsággal töltötték el írónkat, vagyis az, hogy rabszolgakasztbeli városlakóinkból kialudt a lelkiség és szellemiség lángja, így egyre ritkább az eszményi házasság.
Kortársai közül már Beöthy Zsolt, Szemere György és Harsányi Kálmán felfigyelt, mennyire káros a falusi életmód, a patriarkális modell fővárosi „urbánus”-ra cserélése, a földtől való elszakadás, a kétkezi munkához szokott, röghöz kötött vidéki munkásság és parasztság gépipari nagy- és fővárosi rabszolgakaszttá válása, feltéve a ma mégoly ismerősebb kérdést, „hol buzog Budapesten a magyar élet, magyar-e a levegő Pesten, magyar-e az utcák képe, látsz-e az építkezésekben valamit, amiben magyar lelket érzel”, majd beszédüket, mozgásukat, udvariasságukat szemlélve azonnal feltűnt neki, hogy leginkább „a nyáj ösztön hiánya” a szembeötlő, ugyanis benne mindenki „elkülönzött lélek: egymással ha találkoznak, nem látsz örömet az arcon, beszélgetésükben hallgat a lélek belseje, búcsúzkodó kezük nem meleg”, aki már nem ismeri ízeinket sem, hiszen „bádog az éléskamrája: ha levest akar enni, vizet forral s kivesz egy kanálnyi kenőcsöt bádogból”. Az igazi skarlátbetű rajta mégis, hogy atomizált tömegember, nincs lelkisége-szellemisége: „A lélek lángja az értelem, e láng olaja a morál. Városon nincs ilyen olaj, azért nem is fehér a láng, hanem sokszínű. Ha olykor hallunk is beszédet, amely lelki nemességet sugároz, arról is kiderül, hogy csak szalonmorál.” Különösen is jellemző ez szerinte a városi – korából leginkább Balzac és Zola regényeiből közismert – „nagyvilági nő”-re, akinek „élettörténete egy arcbőr története.”
Ami pedig a női nemre vonatkozik, gondolatai e téren is rendkívül figyelemreméltók különösen emancipáció megfertőzte korunkban: Arthur Schopenhauerhez hasonlóan az eszményi nőben a lelki tisztaság, az anyaság, a szív megszemélyesítőjét lelte meg, akiben egyrészt és elsősorban „mindig az anyát tiszteljük” – akkor is, ha még távol van tőle vagy már régen túl van rajta, viszont ha sohasem lesz anya, alighanem „macskalélek” marad –, másrészt a léte teljességét férfiúhoz tartozásával meglelő nemet. „A férfi magában kerek, a nő mindig tört szám s a kiegészítését mindig másban találja” – írja: anélkül, hogy ezúttal vitát nyitnánk arról, eszerint„nőellenes” volt-e vagy sem, annyit azonban vitathatatlanul megállapíthatunk, hogy – a közfelfogással ellentétben – a nő túlnyomórészt az érzelem, a férfi az értelem képviselője, így harmóniájuk tartja egyensúlyban teremtett világunkat.
Gondolatait olvasva szembeötlik, mennyire rossz tapasztalatokkal rendelkezhetett korának átlagnőiről: „Az 1900-iki párizsi kiállítás főkapuján Párizst egy fiatal pongyolába öltözött nő jelképezte. Rám Párizs nem így hatott, hanem inkább mint egy vén kifestett arcú dáma, aki cigarettát szí, abszintet iszik és műfogakkal nevet.” A házasság, az anyaság, a gyermeknevelés helyett a ma oly általános élettársi kapcsolatokat kereső „karrierépítő” nő „hosszú hajú veszedelem: fiatalemberre leső angyalarcú pók”. Éppen ezért így figyelmezteti fiatal olvasóját: „Mikor olyan nőhöz mégy, akit az értelmed nem hozzád illőnek ítél, és mégis indulsz, mégis mégy, kötélen vezetett állat vagy”, óvva „az olyan házasságtól, amelynek oltári lángját nem a szív gyújtotta meg”.
Az ideális házasság szerinte azonban fehér holló, éppen a nemek szerepének felcserélődése, önazonosságuk feladása miatt: „Sok-sok házasság boldog volna, ha a férfi éppoly figyelmes maradna a nő iránt, mint az esküvő előtt volt, a nő pedig oly szemérmes és angyali. A házasság többnyire azért szerencsétlen, mert a nő elfelejti, hogy angyal, a férfi pedig még azt is elfelejti róla, hogy nő.” Pedig az eszményi házasság az örök boldogság birodalma, legédesebb gyümölcse pedig a belőle fogant gyermek: „Akinek a nyakát soha nem ölelte át kisgyermeki kéz, akinek sohse mondta gyermeki ajk: apám, aki soha nem remegett a halál árnyékában egy gyermekért, aki soha nem borult lelkében Isten elé a gyermek megmaradásáért hálából, az olyan ember töredéket kapott az érzések világából.: földi élete akármilyen luxusvonaton haladt is, alagúton haladt.”
Iménti, leginkább az ómagyarság és az Árpád-kor neveléseszményén alapuló gondolatai és intelmei nélkül nincs egészséges társadalom, emelkedő nemzet.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
