Nógrádverőcén született 1911. augusztus 30-án. Nevét akkor tanulta meg a magyar közvélemény, amikor 2006. március 6-án a Legfelsőbb Bíróság a korábbi ítéletet hatályon kívül helyezve felmentette a háborús bűntett vádja alól. Kristóf László életét azonban ez a jogorvoslat nem adhatta vissza, hiszen az egykori csendőr törzsőrmestert 1959-ben halálra ítélték és kivégezték. A fő vádpont az volt, hogy 1944-ben részese volt a kommunista zsidó Ságvári Endre megölésének. Az alábbiakban a száz évvel ezelőtt született, koholt vád alapján elítélt, ártatlanul kivégzett csendőr törzsőrmesterre emlékezünk.

Az ún. „Ságvári-ügy” nem akkor kezdődött, amikor több mint öt évvel ezelőtt a Legfelsőbb Bíróság kihirdetette – egyes körökben vihart kavaró – ítéletét. Már 2004-ben vita folyt a sajtóban Ságvári Endre személyiségének és szerepének a megítéléséről, s ez csak felerősödött a 2006-os ítélet után, amikor harcos antifasisztáink nemcsak a napi- és hetilapokban háborogtak, hanem külön könyvet is szenteltek az ügynek – angol és magyar nyelven (A Ságvári-dosszié. Bp., 2006. Pannonica Kiadó 299 o.).

De ki volt Kristóf László, s mi köze volt Ságvári Endréhez?

Kristóf László száz évvel ezelőtt, 1911. augusztus 30-án született Nógrádverőcén, az 1959-es ítélet szerint „szegényparaszt származású”. Dr. Zétényi Zsolt – aki a felülvizsgálati eljárás során Kristóf védelmét, illetve a felülvizsgálatot kérő hozzátartozó jogi képviseletét ellátta – így jellemzi az egykori csendőr törzsőrmestert:

„Nagyon kedvelt tagja volt a népes fiatal társaságnak. Közös kirándulások szervezője, a társaság középpontja. Szerepelt a színdarabokban, Móricz Zsigmond biztatta a fiatal műkedvelőt, hogy próbálkozzon meg a színészettel. Bár nagyon szeretett volna színész lenni, mégsem hagyta magára a szüleit.”

Kristóf László 1933-ban vonult be katonának, s 1935-ben onnan jelentkezett a csendőrséghez. (A katonaévek alatt készült az a csoportkép, amelyen Kristóf egy trombita „társaságában” látható. (1. kép.)) A dunakeszi-alagi őrsön szolgált, majd elvégzett több tanfolyamot, s ezután őrsparancsok lett. 1942 januárjában nyomozói beosztásba került, Budapestre helyezték a csendőrség központi nyomozóparancsnokságára. Az 1959-es ítélet szerint 1944 tavaszától Csillaghegyen teljesített szolgálatot, ide „a legválogatottabb nyomozók kerültek”. Korábban rejtett nyomozásokban, 1944 tavaszától pedig már több nyílt nyomozásban kapott szerepet, s „részt vesz szadista módon történő kínzási cselekvőségekben, nevezetesen gumibottal történő bántalmazásokban, villanyozás stb.” (az idézőjeles részek az 1959-es ítélet megállapításai).

1944. július 26-án kapta azt a feladatot Kristóf László, amely másfél évtized múltán az életébe került: a szülőfalujában, Nógrádverőcén élő kommunista Sugár Györgyöt kellett megfigyelnie. Másnap, tehát július 27-én Sugár vonatra szállt, s Budapestre utazott. Nemcsak Kristóf követte őt, hanem Cselényi Antal detektív, Palotás Ferenc csendőrnyomozó és a gépkocsivezetőként szolgáló Pétervári János rendőr őrmester. Nem untatjuk a részletekkel az olvasót, csak a lényegre szorítkozunk: a személykövetés eredményeként egy hűvösvölgyi cukrászdában – elöljárói parancsra – őrizetbe akarták venni a két illegális kommunistát, Ságvári Endrét és Szabados Lajost. Ez utóbbi nem is tanúsított ellenállást, Ságvári viszont fegyvert rántott, s lövöldözni kezd. Nemcsak Kristófot sebesítette meg, hanem Cselényit és a sofőrt is, ez utóbbi a kórházban meghalt. Az utcára menekülő Ságvárit végül az utána eredő, vállán megsérült Cselényi lőtte le.

Kristóf László súlyos sérülést szenvedett, kórházban ápolták, majd Németországba szállították. A háború után tért haza. Távollétében holtnak nyilvánították: azt a kórházat ugyanis, ahol korábban ápolták, bombatalálat érte, s őt is az áldozatok közé sorolták. Kristóf persze erről nem tudott: hazatérése után feleségével – akit 1944 áprilisában vett el – Kőröstarcsára, majd Békéscsabára költöztek. Kristóf többféle munkát végzett, földművesként is dolgozott. 1958. január 22-én tartóztatták le.

Kristófot besúgás „buktatta le”, s mivel tudatában volt annak, hogy a Ságvári-ügy miatt bosszút állhatnak rajta, ezért az őt letartóztatni akaró rendőrrel birokra kelt, szökni próbált. Ez azonban nem sikerült: az üldözésére indult karhatalmi egység elfogta. Kristóf persze nem adta meg magát könnyen: csak akkor tudták letartóztatni, amikor már megsebesítették (ismét lábán érte a lövés). A bírósági iratokban fennmaradt egy kép, amely a rabkórházban fekvő Kristófot mutatja: vélhetően ez az utolsó, róla készült felvétel.

A letartóztatás után beindult a gépezet, hiszen addigra már sok egykori csendőrt, politikai detektívet vettek őrizetbe. Olyan személyeket, akik a háború előtt ún. kommunistaellenes nyomozásokban is részt vettek. A Kádár-féle nyomozóhatóság Kristófot 12 társával együtt állította bíróság elé, az I. rendű vádlott Kristóf László lett, a XIII. rendű pedig Palotás Ferenc, akit a Ságvári-ügyben játszott szerepe miatt 1949-ben már elítéltek – előbb halálra, majd életfogytiglanra. A vád minden esetben emberek törvénytelen megkínzása és kivégzése által elkövetett háborús bűntett volt, Kristóf bűnlajstromán ezen felül még hatóság elleni erőszak és fogolyszökés is szerepelt.

A Budapesti Katonai Bíróság 1959. szeptember 12-én hirdetett ítéletet: dr. Mátyás Miklós hadbíró őrnagy a „szegényparaszt származású, osztályidegen” (!) Kristóf Lászlót halálra ítélte. A vádlottak többsége 2-8 év közötti, ketten pedig életfogytiglani börtönbüntetést kaptak.

Kristófot azért ítélték halálra, mert Ságvári lelövésében bűnösnek találták. Tudjuk, a Ságvári és társa letartóztatását megkísérlő négy személy közül Pétervári János meghalt, a Ságvárit lelövő Cselényi Antal pedig a háború után külföldön maradt. Palotás Ferencet 1949-ben már elítélték – 1959-ben első fokon szintén életfogytiglant kapott -, maradt tehát Kristóf László, akin még bosszút lehetett állni. Mert ez politikai bosszúper volt a javából: az ítélet szövegében Kristóffal kapcsolatban az „ellenség” kifejezés szerepel, amely nem éppen jogi kategória. Az ítélet szerint Kristóf „1944 nyarán részt vett Ságvári Endre elvtárs nyomonkövetésében, elfogásában és megölésében”. Az ítéletben azt olvassuk, hogy a fegyvert rántó Ságvárival dulakodni kezdett Kristóf, akit Cselényi vagy Palotás véletlenül „deréktájban” talált el, s így „erejét vesztve kezei közül kiengedni kényszerült Ságvári Endrét”.

Ma már tudjuk, hogy Ságvári találta el „deréktájban” Kristófot, aki ennek következében „harcképtelenné” vált, tehát Ságvári lelövéséhez semmi köze nem volt, hiszen akkor már sebesülten feküdt a cukrászdában. Mátyás Miklós bírót azonban ez nem érdekelte, hiszen súlyosbító körülményként vette figyelembe Kristóf László „megátalkodott ellenséges beállítottságát, valamint Ságvári Endre elvtárs, a munkásmozgalom mártírjának halála előidézésében tanúsított kiemelkedő szerepét”.

Az emberek törvénytelen megkínzása által elkövetett háborús bűntett vádja csupán „színesítette” Kristóf ügyét, hiszen az ítélet összesen négy olyan személyt nevesített, akiket állítólag Kristóf megkínzott. Erre azonban nincs bizonyíték, még a tanúként szereplő „megkínzottak” is bizonytalanok voltak. Ungváry Krisztián történész szerint Kristóf nem vett részt vallatásokban, tehát ez is koholt vád volt.

Másodfokon a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Ledényi Ferenc hadbíró ezredes vezette különtanácsa hozott ítéletet 1959. november 25-én. A jogerős ítélet is megállapította, hogy Kristóf László részese volt „a kommunista vezető meggyilkolásának”, mert a volt csendőr törzsőrmester „tevékenysége folytán leplezték le Ságvári Endrét”, ezért a halálos ítéletet a különtanács helybenhagyta. Emellett néhány ítéletet súlyosbítottak is: az 1949-ben már elítélt, s az 1959-ben első fokon ugyancsak életfogytiglani börtönre ítélt Palotás Ferenc csendőrnyomozót szintén bitóra küldték. A bosszú így lett teljes, Ságvári haláláért mindketten az életükkel fizettek.

Kristóf László testvére, Magyar Ferencné sz. Kristóf Eszter 2005. október 12-én nyújtott be felülvizsgálati indítványt a Legfelsőbb Bírósághoz (jogi képviseletét dr. Zétényi Zsolt látta el). Az indítványozó elsődlegesen azt kérte, hogy Kristóf Lászlót mentsék fel az ellene emelt vád alól, másodlagosan pedig a büntetés enyhítését kérte, amennyiben a felmentésre vonatkozó kérelmét elutasítja a bíróság.

A Legfelsőbb Bíróság 2006. március 6-án meghozott ítéletében a Kristóf László ügyében hozott 1959-es ítéletet hatályon kívül helyezte: az emberek törvénytelen kivégzése által elkövetett háborús bűntett vádja alól felmentette a volt csendőr törzsőrmestert, az emberek törvénytelen megkínzása által elkövetett háborús bűntettként értékelt cselekményeket pedig négy rendbeli hivatali hatalommal visszaélés bűntettének minősítette, s az emiatt, valamint a fogolyszökés és a hatósági közeg elleni erőszak bűntette miatt indított büntetőeljárást megszüntette.

A Legfelsőbb Bíróság szerint a négy személy bántalmazása, kínzása nem volt háborús bűntett, mert a cselekmény és a háborús célok között összefüggés nem volt kimutatható. A fogolyszökés és a hatóság elleni erőszak pedig olyan csekély súlyú volt a bíróság szerint, hogy nem igényelte büntetés kiszabását.

A Legfelsőbb Bíróság tehát nem mentette fel minden vádpont alól Kristóf Lászlót, hiszen az emberek megkínzásának bűntettét csupán átminősítette: háborús bűntett helyett hivatali visszaélés szerepel az ítéletben. Mivel a hivatali visszaélés büntetési tétele öt év volt, ezért ez a cselekmény már 1949-ben elévült, 1959-ben tehát ezért már nem lehetett volna felelősségre vonni Kristóf Lászlót, vagyis meg kellett volna szüntetni ellene az eljárást.

Ezek szerint Kristóf László mégiscsak részt vett emberek kínzásában? Ezt senki nem bizonyította. Tudni kell, hogy felülvizsgálati eljárás során a Legfelsőbb Bíróságnak meg van kötve a keze: az ítéleti tényállást – jelen esetben az 1959-es ítéleti tényállást – el kell fogadnia, csupán a tényállásból levont jogi következtetést vizsgálhatja felül. A Legfelsőbb Bíróság tehát nem vizsgálhatta azt, hogy valóban kínzott-e embereket Kristóf László, erre ugyanis csak perújrafelvétel esetén kerülhet sor. A 2006-os ítélet ettől függetlenül minden vádpont alól tisztázta a volt csendőr törzsőrmestert, hiszen 1959-ben egyik vádpont alapján sem ítélhették volna el. Az 1959-es ítélet tehát teljes egészében törvénytelen volt. Kristóf Lászlót ártatlanul ítélték el, végezték ki 48 éves korában.

Amikor a Legfelsőbb Bíróság kihirdette az ítéletet, az antifasiszta mozgalmárok szűk, egyre fogyatkozó csapata fölhördült. Úgy értelmezték az ítéletet, hogy a bíróság Kristóf László rehabilitálásával Ságvári Endrét marasztalta el. Hiszen az ítélet szerint Kristóf és társai Ságvári elleni fellépése jogszerű volt, az akkor hatályos törvények, utasítások szerint jártak el. Dr. Zétényi Zsolt az ítélet ellen tiltakozók álláspontját úgy summázta, hogy szerintük „az ártatlan embert el kell ítélni, és az ártatlanul elítéltet nem szabad felmenteni akkor, ha súlyosnak tartott politikai érdek, adott esetben bizonyos állítólagos, történetileg bizonyára létezett antifasiszta konszenzus ezt kívánja. Ezzel az állásponttal a pártállami pártos ítélkezés legrosszabb hagyományainak folytatására buzdítanak.” Ezt a pontos látleletet az alábbiakban néhány idézettel igyekszünk alátámasztani.

Tamás Gáspár Miklós (TGM) 2006. március 9-én, a Népszabadságban megjelent írásában ugyan elismerte, hogy a megsemmisített 1959-es ítélet „túl szigorú lehetett”, de a felülvizsgálat érdekében „nem volt szükséges pört indítani. A kereset benyújtója nem volt köteles fölülvizsgálati kérelmet benyújtani”. Értjük, ugye? Lehetett volna pört nem indítani, akkor Ságvári emlékét nem érte volna sérelem.

TGM szerint a bírósági verdikt voltaképpen az „antifasiszta ellenállás” elítélése, ez pedig „a Magyar Köztársaság legitimációja elleni komoly támadás”. Majd zárójelben hozzátette. „Nem a bíróság a hibás itt formálisan, hanem a keresetlevél benyújtója, aki a Bajcsy-Zsilinszky Társaság alapító tagja!” Vagyis dr. Zétényi Zsolt. Ő lett a célpont – s nemcsak TGM pécézte ki őt.

Kállai R. Gábor író a Népszavában hördült föl. Cikkét az alábbi sorokkal fejezte be:

„Az LB ítélete formailag egy, az akkori államot parancsra védelmező csendőr mentesítésére vonatkozik, hatásában hozzájárul a jogállam mellett csak azért is kiállók történelmi és mai diszkreditálásához. Így válik Ságvári a jogállam kétszeres mártírjává.”

Fekete György „mentálpedagógus” – aki szinte kizárólag zsidó ügyekben hallatja fülsiketítő hangját – ugyancsak a Népszavában suhogtatta pedagógusi pálcáját:

„Azt mondom, hogy az ilyen bírákat alapvető szakmai alkalmatlanság címén, az idevonatkozó és haladéktalanul megkezdendő törvényességi eljárások útján el kell bocsátani. Rendkívüli felmentéssel, végkielégítés nélkül.”

Bernáth László „holocaust”-túlélő és újságíró szintén a Népszavát választotta szócsőnek:

„Ennek az ítéletnek az indoklásával az egész antifasiszta mozgalomnak üzenik, hogy ők bizony ’terroristák’, törvénytelenek és törvénytelen módszereket alkalmazó tíz- és százezrek voltak.”

Dr. Kende Péter az Elorzott igazság című, 2008-as könyvében azt fejtegette, hogy Ságvári megölése idején Magyar Királyi Csendőrség voltaképpen már nem létezett, mert csendőrség néven „egy tömeggyilkos bűnbanda működött. Ekkorra közel félmillió magyar állampolgárt hurcoltak a csendőrség közreműködésével haláltáborokba. Egy tömeggyilkos bűnbandának nincsenek jogai, a korabeli jogszabályok a tömeggyilkos csendőrökre nem vonatkoztak. Vagyis Kristóf, amikor ezek alapján járt el, törvénytelenül cselekedett.”
A nagy antifasiszta hörgés idején persze nemcsak cikkek születtek, készült egy tiltakozó petíció is: az aláírók között szerepelt többek között Ferge Zsuzsa szociológus, Föld S. Péter újságíró, Hanti Vilmos, a honi ellenállók és antifasiszták fővezére, Herczogh Edit szocialista EP-képviselő, Krausz Tamás történész, Szabó Zoltán szocialista képviselő. A külföldi támogatók nem túl népes csapatában pedig ott buzgólkodott Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ izraeli irodájának vezetője. A nácivadász semmiből nem akar kimaradni.

Ungváry Krisztián történész 2005-ben hosszabb írásban kérdőjelezte meg az antifasiszták Ságvári-mítoszát, s ez a lépése természetesen heves reakciókat váltott ki. Válaszcikkében a következőket írta:

„Elsőre talán nem tűnik fel, hogy kritikusaim gondolatmenete akarva-akaratlan kirekesztő is. Be akarják emelni a nemzeti panteonba egy problematikus személyiség emlékezetét, miközben ugyanakkor nem hajtanak fejet azok előtt az áldozatok előtt, akiket az illető miatt végeztek ki, sőt minden jel szerint egy részük ma is helyesli a jogtipró ítéleteket.”

Ezek a sorok akkor jelentek meg, amikor Kristóf László testvére még be sem nyújtotta felülvizsgálati kérelmét a Legfelsőbb Bíróságra. Ungváry pontosan látta az antifasiszta mozgamárok kirekesztő mentalitását. A 2006-os rehabilitáció utáni sajtó(hecc)kampány is ezt bizonyítja. Zárásul néhány mondatot idézünk egy kommunista történész írásából annak illusztrálására, milyen is az antifasiszta előítélet.
A Múltunk című folyóirat 2008. évi első számában jelent meg Svéd László történész Ságvári Endre mártíriumának körülményei dokumentumok tükrében című írása. A szerző többek között azt állítja, hogy a Ságvári által lelőtt gépkocsivezető, Pétervári János őrmester halálát „nem közvetlenül a haslövés okozta”.

Pétervári az akció előtt sörözött, s Svéd azt állítja, az orvosok szerint halálát az okozta, hogy „a sör szétfolyt a belekben”. Sőt: „a korboncnoki vizsgálat szerint Pétervári halála ’baleset’ volt – tudniillik a haslövés miatt keletkezett szövődmény végzett vele”. Érdekesen érvel Svéd László: szerinte tehát a sörözés és a szövődmény volt a halál igazi oka. Hogy Ságvári hasba lőtte Pétervárit? Az nem számít. Antifasiszta haslövés nem okoz halált.

De ír ennél borzalmasabbat is ez a Svéd. Tanulmánya végén a kivégzett Kristóf Lászlóról és Palotás Ferencről mondja el sarkos véleményét:

„Hiteles forrásokból tudjuk, hogy nevezettek elvetemült gonosz emberek voltak, akik szolgálatukkal visszaélve, úgyszólván kedvtelve kínozták az őrizeteseket.”

Melyek ezek a hiteles források? A kérdés azért jogos, mert még a hatályon kívül helyezett 1959-es ítéletben sem olvasható, hogy Kristóf László kedvtelve kínzott volna embereket.

Svéd László persze nyugodtan ítélkezhet, hiszen ő nem elvetemült és nem gonosz. Dehogy. Hízott kommunista múltja erre a bizonyság. Svédünk 1927-ben született, s még borzas fővel, a Rákosi-érában kezdte történészi pályafutását. Elsősorban dokumentumköteteket szerkesztett a kommunista mozgalom történetéből (például ilyen címekkel: „Előre, harcra ifjúmunkás!”; „A vörös lobogó alatt”), és számos tanulmány mellett könyvet is írt. 1962-ben jelent meg az Utat tör az ifjú sereg című, a kommunista ifjúmunkás mozgalom történetét feldolgozó halhatatlan műve, az ún. rendszerváltás előtt néhány évvel pedig Kun Béla és az ifjúság című reprezentatív gyűjtemény szerkesztésével öregbítette addig sem csekély hírnevét. Ma pedig ő a legjelesebb Ságvári-szakértő. A Párttörténeti Intézet utódjaként működő Politikatörténeti Intézet honlapján Svéd László nyugalmazott tudományos tanácsadóként szerepel, kutatási területe: „ifjúságtörténet” (az előtte álló „kommunista” jelző valahogy elkopott az idők során).

Érdekes, hogy a Kristóf László rehabilitálása után egyetlen tiltakozó antifasiszta sem gondolt arra, hogy talán a kivégzett csendőr törzsőrmesternek is kijár a főhajtás. Hiszen ártatlanul küldték bitóra, mártírhalált halt. És arra sem gondolt senki, hogy a Kristófot első fokon halálra ítélő Mátyás Miklós – aki hadbíró vezérőrnagyként bizonyára nem csekély nyugdíjat élvez – ma is köztünk él. Soha senki nem vonta felelősségre. A harcos antifasiszták hőbörgő írásaiban nem is találkozunk Mátyás nevével, pedig ennek az embernek sok vér tapad a kezéhez. Lehet, hogy a Zétényi Zsolt által emlegetett „antifasiszta konszenzus” volt az oka ennek a nagy-nagy hallgatásnak?

Ságvári Endrének emléktáblát állítottak hívei. Az ártatlanul kivégzett Kristóf László emlékét vajon fogja őrizni egyszer egy szerény tábla?

U.i.: a fényképeket Kristóf László unokahúga, F. E. bocsátotta rendelkezésünkre, segítségét ezúton is köszönjük.

Írásunk megjelenése után Kristóf László unokahúga, Faragó Eszter cikkünkhöz kapcsolódva az alábbi megjegyzést juttatta el szerkesztőségünkhöz:

“A 2006-os LB ítélet óta sok víz lefolyt a Dunán. Jelentkeztek olyan emberek, aki ismerték pl. 1956-os tevékenységét. Megjelent a színen Pintér Marianna volt kommunista ellenálló ügyvédjeivel, a nem ügyvéd, hanem jogtanácsos dr. Kende Péterrel és az igen agg, volt kommunista ellenálló dr. Ádám Györggyel.

Faragó Eszter”

Szalay László – Hunhír.info