1890. augusztus 30-án született Kolozsvárt Reményik Sándor, nemcsak nemzeti, hanem bölcseleti líránknak is az egyik legkimagaslóbb képviselője, aki a magyar természet egyik legalapvetőbb tulajdonságát képviselte költészetében mindvégig: a diszharmóniára hajlamos huszadik századi materializmus perspektívátlanságával szemben a lelki-szellemi ellentétek közötti aranyközépet megtalálni kívánó lélek őszinte gyötrődéseit és Istennel való harmóniára törekvésének himnuszát énekli.

Távol áll tőle mind az optimizmus, mind a pesszimizmus, arisztotelészi egyensúlyt talál a végletes lelkierők között, ezért hiányzanak mégoly monoton lírájából az ingatag hangulati hullámzások, a felkorbácsolt indulatok. Értelmével a világ harmóniáinak minél mélyebb megismerésére törekszik, idealista természetszemléletéből száműzve kora impresszionistáinak érzékiségkultuszát, a „l’ art pour l’art”, a „művészet a művészetért” jeligével a tartalom igazságát a formák kultuszával felcserélő szemlélettel szemben nem öncélú festői élvezeteket nyújtva rímeiben, hanem a teremtés pátoszát zsoltáros egyszerűségű verstechnikákkal kifejezve, ugyanakkor nem hallgatva el Prohászka Ottokár-i „magasságok felé” igyekvésének olykor bizony megkínzó gyötrelmeit sem. Azon múlt századi lírikusaink közé tartozik, akik csaknem szerzetesi alázattal, hallatlan művészi önfegyelemmel örökös önsarkalásra kényszerítik önmagukat, akik – amint Várkonyi Nándor megjegyzi (Az újabb magyar irodalom 1880-1940, 1942) – kizárólag addig ismert hangokhoz, eszmékhez, formákhoz hajolnak, és „csak az érzés reszketése, az indulat nagyszerűsége új” bennük, de éppen ettől válnak bölcseletünk értékeit megragadó klasszikusokká.

Születésnapján, mindennek bizonyságául, istenes lírájának talán legszebb gyöngyszemével, a Kegyelem című költeményével idézzük fel emlékét.

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info