Első szakrális királyunkra emlékezve életműve talán ma minden korábbinál égetőbben időszerű tanulságára mutatunk rá, arra, hogy nemzeti megmaradásunk elképzelhetetlen a (természetesen nem a mai cionista politikával átszőtt, hanem attól mentes) kereszténység nélkül, amely – korunk nemzetiszínű köntösbe bújtatott ateistáival ellentétben – nemzeti hagyományainknak nem kiirtója, hanem ápolója volt.
Sokan viszont ezt tagadják, arra hivatkozva, hogy Szent István kiirttatta ősi tárgyi emlékeinket, elsősorban a rovásírást, azonban mindmáig nem tudtak egyetlen épkézláb történelmi dokumentumot felmutatni, melyben apostoli királyunk ezt előírta volna, így igazat kell adnunk Makkay János régész-történésznek (A szeri puszta és a Szent Korona. Turán, 2011/1. szám), miszerint „a honfoglalást követő csaknem másfél évszázad (907-1038) alatt ismét belső béke és nyugalom köszöntött Avária utódjára, Hungáriára”, ugyanis „a magyarság nemcsak stabilizálódott, hanem gazdagodott és megszaporodott. Innen van, hogy Szent István Király országa feltűnően magyar nyelvű és jellegű volt: nyelvében, szokásaiban, tárgyi emlékeiben, templomaiban, sőt pogányságában. Minden veszteség, amit ősi nyelvünk és kultúránk egy ezredév alatt elszenvedett, későbbi idegen szívű királyainknak, és – szinte bohózatba illő módon – eredetileg rokon tatár és türk-török népek hódításainak tudható be, a hozzájuk készséggel társult, mindenünnen befelé terjeszkedő erőszakos szláv hódításokkal, betelepedésekkel és betelepítésekkel együtt.”
A magyarsággal már a Szent István korabeli kereszténységet is szembeállítókra alighanem nagyon igaz, amit Közi-Horváth József pápai prelátus írt (Örök vezérünk, Szent István, 1938): „Aki a magyar hazafiságot és a katolikus valláshoz való ragaszkodást szembeállítja egymással, az vagy rosszindulatú, vagy tudatlan. A valóság az, hogy a rossz katolikussal szemben jogos a gyanú, hogy hazafias kötelességeit se veszi komolyan, míg fordítva egészen bizonyos, hogy aki jó katolikus, az jó hazafi is.”
Igen, erről van szó: ha valaki elfogadja és betartja (vagy legalábbis arra törekszik) a Tízparancsolatot, megfogadja az evangéliumi tanácsokat, alázatosan elfogadja szívével és értelmével az Istentől kinyilatkoztatott és az Egyház által a hívek elé bocsátott alapvető hitigazságokat, a dogmákat – ami természetesen egyáltalán nem jelenti, hogy ezzel együtt áment kell mondania az egyházi hatalommal visszaélő vagy egyenesen magyarellenes motivációjú papok politikai tevékenységére, sőt! –, erkölcsös polgára lesz a társadalomnak, jó hazafi, nem úgy, mint azok a ma is jól ismert – Közi-Horváth szavait idézve – „újdonsült antiszemiták, akik néhány évvel ezelőtt még zsidó újságot olvastak, zsidó színházakban szórakoztak és üzletekben vásároltak”, vagy ezeket teszik továbbra is.
Éppen ezért azok, akik korunk világveszedelme, a liberalizmus helyett továbbra is a kereszténységet tekintik (legfőbb) ellenségüknek, szellemi Matuska Szilvesztereknek tekintendők és ennek megfelelően kezelendők, akik pedig követni kívánják, örök vezérünk, Szent István méltó utódai, méltán vallva Fekete Istvánnal (Zsellérek, 1940), hogy Őt keressük „úttalan utakon, sóvárgásunkban, elesettségünkben, örömünkben, bánatunkban, a kenyérben, melynek bölcsője a föld, imádságunkban, melynek szülője a tiszta gondolat”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
