Az 1906. augusztus 16-án Alsólendván született (és 1992. február 22-én Montrealban elhunyt) Baráth Tibor azon (kortársai közül leginkább Hóman Bálintra emlékeztető) történészeink egyike, aki a liberális-bolsevista propagandával ellentétben vallotta, hogy célunk a Kárpát-medence geopolitikai és spirituális egysége közoktatásügyünk és népművelésünk megszervezésével.

E kettős felismerés jegyében fogant két, 1945-ben indexre került művében (Magyar történet (1941), Az országépítés filozófiája a Kárpát-medencében (1943)) gróf Teleki Pállal hitet tett amellett, hogy elsősorban az kell, hogy helyreállítsuk a magunk nemzetfogalmát, hogy ne vegyünk kölcsön idegen nemzetfogalmat, mint ahogy semmiféle nép nem veheti kölcsön más nép nemzetfogalmát, nem győzve elégszer nyomatékosítani, mennyi minden múlik ennek érdekében egy nemzet életében azon, milyen a közoktatásügye, népnevelése, mi minden fűződik e téren Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint nevéhez:

Klebelsberg Kunóra hárult az a nagy feladat, hogy az [1918-as – Ifj. T. L.] összeomlás után a lezüllött magyar közoktatásügyet újjászervezze és a függetlenné vált ország új nemzetközi helyzetéhez képest szélesebb alapra fektesse. Lázas alkotásokban eltöltött évtizedes munkásságának maradandó eredménye az egyetemi évek fölé épített külföldi ösztöndíjas rendszer, amely évenként száz és száz kiváló magyar reménység előtt nyitja meg a további specializálódás útját. Meggyőződéssel vallotta, hogy amíg a magyar kard méltó helyét el nem foglalhatja a nemzet életében, legfontosabb védelmi szervezetünkké messze kisugárzó magas műveltségünket kell megtennünk. Klebelsberg, a magyar feltámadás lelkes hirdetője, szakított a múlttal akkor is, amikor az alföldi nagy magyar tömegeknek ezrével építette meg az elemi iskolákat és látta el tanítókkal a legeldugottabb tanyák csoportjait. Kettős eredményét mi sem bizonyíja jobban, mint a magyar tudósnak jutott Nobel-díj és a hat éven felüli írni-olvasni tudók számának 1930-ban 90, 4 %-ra emelkedése.

Klebelsberg még csak valamennyire, Hóman Bálint viszont alig ismert a közvélemény előtt, pedig az ő érdeme, hogy az ízig-vérig új irányokat mutató harmincas évek alatt Magyarország a műveltség terén is korszerű maradhatott, ugyanis felismerte, hogy a népiskolák számának szaporításán kívül meg kell változtatni az iskolák szellemét is, úgy hogy azok az oktatás helyett inkább nevelést végezzenek. Ebből a célból messzemenően kiépítette az iskolán kívüli népművelést, meghonosította a nyári tanfolyamok rendszerét és bevezette (1941) az ország elemi iskoláinak több mint 60 %-ában a nyolcosztályos rendszert. Báró Eötvös József kultuszminisztersége óta nem történt a népnevelés terén ehhez fogható korszakos alkotás. A magyar közoktatásügyi miniszter, sokkal találóbb szóval nemzetnevelésügyi miniszter, szem előtt tartva a nemzet művelődésbeli egységének szükségességét, megalkotta a középfokú iskolák egységes programját.

A Magyar történet-ből idézettek kiegészítéséül íme néhány tény: 1931-ig 52, 5 millió pengő állami támogatással 5217 népiskolai épületet emeltek, 1943-ig pedig újabb 10 milliós állami támogatással további 2400 épületegység épült fel, továbbá az 1941-1942. iskolai évben 12 058 népiskola működött (Magyar Tájékoztató Zsebkönyv, 1943), így Csonka-Magyarországon az analfabétizmus megszűnt jelentős probléma lenni (Makkai János: A háború utáni Magyarország, 1937), oktatásügyünk Európa élvonalába került még akkor is, ha a korszak kultúrfölénye politikájának alapvető hibája volt, hogy nem párosult vele a gazdasági és szociális fölény, vagy akárcsak a szigorúbb gazdasági és szociális lelkiismeretesség politikája.

Erre volt kénytelen rádöbbenni Ujváry Gábor történész (Hóman Bálint népbírósági pere. Rubicon, 2011/7. szám), leszögezve, hogy Hóman rehabilitálásának hivatalos elismerése mindmáig várat magára, akárcsak korának tárgyilagos megítélése, ami pedig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy oktatásügyünk nemzeti jellege végre ne csak a jelszavakban, hanem a tananyagban is megjelenjen.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info