Történelmünk – különösen is a huszadik századi – legdémonikusabb vonása, hogy hősiesíti azokat, akiknek vesztét köszönheti, mint a szégyenszemre mindmáig köztereknek nevet adó, éppen Országházunk tövében szobrot kapott Károlyi Mihályt, akiről mindmáig a legtalálóbb jellemzést elfeledett írónk, Herczeg Ferenc nyújtotta 1919-ben.

„Sohasem volt demokrata, ő csak egy lecsúszott arisztokrata volt. A demokráciában nem az egyenlőséget, hanem a vezérséget kereste. Nem tudott azonban fölemelkedni a magyar néphez, a helyett lesüllyedt a pesti utcához. Kiválóan veszedelmessé tette önhittséggel párosult tudatlansága, erkölcsi korlátokat nem ismerő fegyelmezetlensége. Egyszerűen kivégezte Magyarországot, amelyet nem tudott hatalmában tartani: úgy bánt el az országgal, mint a huszár, ki agyonlövi a kedves paripáját, hogy ne kerüljön az ellenség kezére. Soha a legbizalmasabb hívei sem tartották jelentékeny politikusnak. Kiszámíthatatlan kárt okozott az országnak, mérhetetlen gyalázatot hozott a nemzetre.”

Mindezek kísértetiesen emlékeztetnek Baróti Szabó Dávid 1790-ből való allegóriája („Egy ledőlt diófához”) alábbi soraira: „szemeimbe tűnnek gyilkosid. / Nem volt külerőszak: ott benn / Önmagadban volt megölő mirigyed / S titkos elejtőd.”

Igen, önmagunkban volt, erre nálánál találóbb példa pedig aligha van.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info