A Fő utcai Képíró-per rendszeres látogatói tudják, hogy különös bírói jogértelmezés folytán már a bíróság portáján ruhaellenőrzésen esnek át. Hétfő reggel, háromnegyed kilenc körül menetrend szerint megjelent az a bírósági alkalmazott (nem túl fiatal hölgy), akinek egyik dolga, hogy szemrevételezze, nincs-e valakinek a ruháján „tiltott” jelvény, politikai vélemény kinyilvánítására alkalmas absztrakt ábra, kétes üzenetű rajzolat stb. Hölgyünk ugyanis – mióta a bírósági divattanácsadás megkezdődött – minden tárgyalási nap reggelén az emeletre vivő lépcső alján áll, végigpásztázza az érdeklődőket, s néhány perccel a tárgyalás kezdete előtt ő ad jelzést a biztonsági embereknek, hogy a nép megindulhat az első emeleti tárgyalóterembe. Tudósító a várakozásnak ezekben a perceiben néha úgy érzi magát, mintha lágerben lenne, s a többi rabbal együtt figyelné az említett felügyelőnő vizslató tekintetét.

Tudósító azt is megszokta, hogy a tárgyalóterembe érve mindig ott találja már a tolószékben ülő dr. Képíró Sándort. S azt is megszokta, hogy a bíróság – ritka kivételtől eltekintve – rendszerint késve érkezik a terembe. A hétfői nap sem volt kivétel. A tárgyalás azonban most azért is kezdődött némi késéssel, mert a hangosítással baj volt. Valamilyen új szerkentyű használata miatt dr. Képíró Sándort közelebb ültették a bírói pulpitushoz, aki érzékelhetően jobban is hallotta a tanácsvezető bíró szavait.

Előző pénteken – mint arról már beszámoltunk – Falvai Zsolt ügyész újabb iratokat nyújtott át a bíróságnak, s most hétfőn ezeknek a dokumentumoknak a kivonatos ismertetésével folytatódott a per. Varga Béla bíró elmondta, hogy az 1942-es újvidéki razzia során történetekkel foglalkozó jugoszláv tényfeltáró bizottság által 1944 decemberében és 1945 első hónapjaiban felvett jegyzőkönyvekből hallunk majd részleteket. „Ez valóban nóvum számunkra” – mondta a dokumentumokkal kapcsolatban a tanácsvezető bíró, aki szerint ezekből az iratokból kiderül, miért fajult vérengzéssé a razzia. S a bíróság azt is tisztázza majd – folytatta Varga Béla bíró -, hogy 1942. január 23-án külön parancs volt a vérengzésre.

A tanácsvezető bíró a tanúk neveit nem említette, olykor viszont néhány adatot közölt az épp ismertetett vallomás „szerzőjével” kapcsolatban. Az elsőként ismertetett tanúvallomást 1945. március másodikán vették fel a jugoszláv hatóságok. A vallomástevőről annyit tudtunk meg, hogy akkor 40 éves volt és „Mózes-hitű”. Nála lakott a razzia idején Nádor Gyula vezérkari tiszt, aki egy beszélgetés során megjegyezte, hogy minden zsidót el kell távolítani Újvidékről, s a kétszáz éve vendéglátást élvező szerbeknek is el kell menniük. A tanú elmesélte, hogy a katonák-csendőrök listával érkeztek, s autóbusszal vitték el az összeszedett embereket.

A másodikként ismertetett tanúvallomás felvételi ideje: 1945. január 4. A vallomástevő a Levente Otthon gondnoka volt a razzia idején. Az ő elbeszéléséből megtudtuk, kik voltak az otthonban működő igazolóbizottság tagjai (a nevek többsége a VKF bíróságának 1944-es ítéletében is szerepel).

A gondnok vallomása szerint 1942. január 20-án tizenöt vezérkari tiszt ülésezett a Levente Otthon első emeleti termében. Zárt ülés volt, a gondnoknak a bejáratnál kellett vigyáznia, nehogy illetéktelenek zavarják meg az ülést. Másnap reggel csendőrök, tisztek érkeztek nagyméretű „nyilvántartó könyvekkel”, amelyek vélhetően az újvidéki lakosok adatait tartalmazták. Ezen a napon reggel hét órától kezdték a bizottság elé vinni az embereket. A gondnok elmondta: az alacsonyabb rangú tisztek beszélgetéseiből megtudta, hogy 72 órát kaptak a zsidók kiirtására. Azt is hallotta, hogy egyes tisztek azzal dicsekednek, miként öltek meg embereket.

A gondnok szavaiból az is kiderült, miként zajlott az igazolás. A bizottságban helyet foglaló helyi „notabilitások” – pap, főjegyző, ügyvéd, hentes stb. – intésére vagy a kisterembe kerültek a delikvensek, vagy a nagyterembe. Az utóbbiak voltak a szerencsések, őket hazaengedték.

Varga Béla a tanúvallomás összegzéseként megjegyezte: itt is elhangzott tehát, hogy a zsidók kiirtására 3 nap áll rendelkezésre, ezzel dicsekedtek a tisztek.

A harmadikként ismertetett tanúvallomás felvételi ideje: 1945. február 6. A vallomástevőről annyit tudtunk meg, hogy 31 éves, „református vallású, zsidó nemzetiségű ügyvédbojtár”. A tanú elmondta, hogy a razzia alatt (1942. január 21-23.) otthon tartózkodott, csak január 25-én tette ki a lábát az utcára. Elmondása szerint január 23-án három katona tartott a lakásán házkutatást. Emlékezett arra, hogy az ajtó előtt, az utcán hevert Steinberger úr és felesége holtteste (a vádirat szerint – s ez nem vicc, tényleg így szerepel a vádiratban – a házaspárt dr. Képíró Sándor „ismeretlen alárendeltjei” ölték meg, s Falvai ügyész álláspontja szerint ezzel háborús bűntettet követett el a vádlott). Ezen a napon – tehát január 23-án – 11 óra körül azt látta a tanú, hogy a katonák mintegy száz embert szedtek össze. A tanú azt is elmondta, hogy bizonyos személyeket a sportpályán lőttek agyon. A razzia után a tanú kapott valakitől egy véres receptet, amely egy olyan hölgynek volt kiállítva, akit a sportpályán lőttek agyon.

A következő tanúvallomás 1945. február 14-én vétetett fel. A vallomástevő 1942. január 22-én délelőtt fél tíz körül lövéseket hallott a sportpálya felől. Nem sokkal később katonák jöttek be hozzá melegedni. Ezek a katonák kutatták át a sportpályán kivégzetteket (a vallomástevő szerint 30 zsidót), s a fürdőszobában osztották szét egymás között az elrabolt gyűrűket, pénzt stb.

Varga Béla bíró úr a tárgyalás első félidejében sokat küszködött az iratokkal, nagy-nagy szünetek ékelődtek az iratismertetésbe: a tanácsvezető bíró többször nem találta a megfelelő dokumentumot, fölolvasás helyett nem egyszer a keresés által előidézett papírsercegés hangja töltötte be a termet. Varga Béla azonban feltalálta magát, az elkeveredett, huncut iratokat olykor „fejből” ismertette.

Az egyik vallomás azért érdekes – folytatta a bíró -, mert megnevezi azt a csendőrt, aki „kicsikét be volt szityókázva” (Varga Béla szavait idéztük). A vallomástevő a „beszityókázott” csendőrt megetette a saját konyhájában, s közben a csendőr elmesélte: azért vannak itt, hogy a szerbeket és a zsidókat összeszedjék. A csendőr szavaiból az is kiderült, hogy nem bántják azokat, akik a monarchia idején a hadseregben szolgáltak.

Varga Béla megint keresgetett, megfelelő iratot nem talált, de közben megosztotta vélünk abbéli felfedezését, hogy sok vallomásban említődik a razziában részt vevő 16. határvadász zászlóalj. Vajon honnan tudták a tanúk ilyen pontosan ennek az alakulatnak a nevét? Jogosnak tűnő kérdés.

A tanácsvezető bíró elmondta, hogy a pénteken megkapott iratokat még aznap tanulmányozni kezdte, s az elsők között olvasta el egy édesanya megrázó vallomását. Ezt az iratot sem sikerült most meglelni az asztalán heverő nagy kazalban, ezért csupán emlékeire hagyatkozva mesélt – elcsukló hangon, olykor szinte a sírás határán. Tudósító már több tárgyalótermet megjárt és különböző bírótípusokat látott életében, de ilyesféle bírói „érzelemhullámmal” még nem találkozott – ez a pár perc tehát nóvum volt számára.

Az említett édesanya felidézte, hogy a járőrök a gyermekeit kivitték az udvarra, s ott agyonlőtték őket, az anyát viszont nem engedték ki az udvarra. Az egyik katona (vagy csendőr) még a kilincset is fogta, nehogy kijöjjön az anya, aki később látta, hogy a gyerekei holttestét úgy dobták föl egy teherautó platójára, „mint a döglött kutyát” (Varga Béla bíró élt ezzel a hasonlattal). Az édesanya az udvaron talált egy csontdarabot (elmondása szerint egyik gyermekének a maradványát), amit a vallomás idején is őrzött. A Varga Béla által elmesélt történet tényleg megrázó volt, de a tudósító ismét csak azt kérdezte magában (s most ezt írásban is megteszi): mi köze ennek a vallomásnak Képíró Sándor ügyéhez? Újvidéken sok ember vesztette életét, de ennek a szomorú ténynek mi köze van a jelen perhez?

Varga Béla bíró az érzelmi hullámzás elültével ismét a papírkazalba mélyedt, s végre meglelte a keresett iratot. Az újabb tanúvallomást 1944. december 9-én vették fel, s a meghallgatott tanú kivételesen név szerint is említ egy csendőrt. Megtudtuk, hogy ennek a szerb tanúnak a lakásába is betoppantak magyar katonák és csendőrök, ruházatuk vérben úszott. Az egyik véres öltözékű egyén Kenyeres János volt (vélhetően bemutatkozott a szerb tanúnak, talán még névjegykártyával is szolgált), aki arról mesélt, mennyire élvezi a gyilkolást. Csupán egy dolgot nem szeretett ez a Kenyeres: a hullákat a teherautó platójára dobálni. Kenyeres János mondta el a tanúnak, hogy az a parancs: az összes zsidót meg kell ölni, s azokat a szerbeket sem kell kímélni, akik nem beszélnek tökéletesen magyarul.

Varga Béla bíró megjegyezte, hogy a vallomások szerint tehát január 23-án volt parancs a zsidók és a szerbek megölésére, ezt a járőrök tudták, hiszen íme el is mondták – a potenciális áldozatoknak. Ez tényleg nóvum: a gyilkos előre közli az áldozattal, hogy meg fogja ölni (de aztán az áldozat mégsem lesz áldozat, hanem később tanúvá vedlik át). Az említett Kenyeres Jánosról egyébként azt is elmondta a bíró, hogy a szekszárdi csendőriskola hallgatójaként érkezett Újvidékre. Aki ismeri az újvidéki razzia történetét, tudja, hogy a szekszárdi csendőriskola hallgatóival érkezett a razziára Zöldi Márton is, akit később a jugoszlávok kivégeztek, s aki a történészek szerint tényleg az egyik felelőse volt az újvidéki vérengzésnek. Tudósító elmélázott: emlékezete szerint a perben eleddig nem hallottunk arról, hogy honnan érkeztek azok a csendőrök, akik dr. Képíró Sándor alá voltak beosztva. Tudósító csupán feltételezi, hogy az említett Kenyeres János az ugyancsak Szekszárdról érkezett Zöldi Márton alárendeltje lehetett, nem pedig Képíróé. Akár így volt, akár úgy, pontos válasz hiányában a kérdés ugyanaz: mi köze a Kenyeres-történetnek dr. Képíró Sándor ügyéhez?

Varga Béla bíró felidézett még egy érdekes vallomást. Az egyik tanú elmondta: bár azt mondták neki, hogy a Levente Otthonba viszik, mégis a strandon kötöttek ki. S nem véletlenül: indulás előtt a katona kacsintott a sofőrnek, ezzel jelezve, hogy a végállomás a befagyott Duna.

Varga Béla ezen a ponton érdekes hasonlattal élt. Szerinte ez az ördögi kacsintás olyasmi, mint amikor a nácik úgy küldték gázkamrába a zsidókat, hogy azt mondták nekik: zuhanyozni fognak. Tudósítót soha nem küldték zuhanyzóba vagy gázkamrába nácik, ezért nem óhajtja kommentálni Varga Béla bíró különös hasonlatát. A közönség soraiban viszont ült egy úr, aki a hirtelen beállott csendet megtörve kifejtette abbéli nézetét, hogy gázkamrák nem voltak, ő sehol nem látott ilyesféle építményt. A bíró nem hallotta – vagy nem akarta meghallani – a ma már bűncselekménynek minősülő kommentárt, de a gázvita azért sem folytatódhatott, mert Varga Béla szünetet rendelt el.

Szünet alatt tudósító behunyt szemmel pihent, s az elhangzottakat felidézve elmerengett azon, milyen kifürkészhetetlenek a Gondviselés útjai. Az idézett tanúk szerbek és/vagy zsidók. A vallomásokból a tudósító arról értesült, hogy például minden zsidót meg kellett ölni, a tanúságtevők valahogy mégis túlélték a razziát. A legérdekesebb a legutolsó tanú beszámolója volt: ördögi kacsintás után kivitték a kivégző helynek számító strandra, s valahogy mégsem halt meg. Lám-lám, nagy az Isten hatalma, még az ördögi kacsintás következményeitől is megvédi a kiszemelt áldozatot.

Tudósító nem vonja kétségbe, hogy Újvidéken sok embert megöltek 1942 januárjában. A véres receptről, a vértől csöpögő ruhákról, a potenciális áldozat fürdőszobájában szétosztott szajréról és egyebekről szóló beszámolók hallatán viszont önkéntelenül Alfred Hitchcock dús fantáziája jutott az eszébe. S az is eszébe ötlött, hogy amikor az elhangzott vallomásokat felvették, már jó ideje zajlott a délvidéki magyarok elleni bosszúhadjárat. A Varga Béla által felolvasott jegyzőkönyveket tehát a tudósító kételyekkel eltelve hallgatta, mert a jugoszláv kommunisták által felvett vallomások elsősorban politikai célt szolgáltak – tudósító viszont nem szerb, s pláne nem kommunista. Kételyei ezért kellően megalapozottak (amit törvény egyelőre még nem tilt).

A szünetben megérkezett Rosta Márton ügyvéd, a Simon Wiesenthal Központ hazai képviselője, Efraim Zuroff budapesti táskahordozója. Rosta vidám, jókedvű volt, vélhetően azért küldte el a gazda a tárgyalásra, hogy nézzen egy kicsit körül: milyen kilátások vannak Képíró elítélésére.

A szünet után a bírósági tanács elnöke bejelentette a további menetrendet. A per pénteken folytatódik, ezen a napon várhatóan befejeződik a bizonyítási eljárás. A következő hét csütörtökén Falvai ügyész, rá egy nappal pedig dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr mondhatja el majd perbeszédét. Három héttel ezután pedig sor kerülhet végre az első fokú ítélet kihirdetésére, amely Varga Béla szerint két napot vesz majd igénybe, mert „legalább” három és fél órát fog elvenni az életünkből.

A hétfői tárgyalás második felvonásában folytatódott az iratismertetés: ezúttal az ötvenes évek elején felvett vallomások, bírósági jegyzőkönyvek, ítéletek kerültek terítékre. „Ezek is meglehetősen érdekesek” – csigázta föl elöljáróban érdeklődésünket Varga Béla.

Elsőként Budur Károly vallomásából hallottunk részleteket. Az újvidéki razziában csendőrtisztként részt vevő, az 1944-es perben XI. rendű vádlottként szereplő Budur 1952. szeptember 25-én tett vallomást az ÁVH kihallgatója előtt. Budur Károly a makói csendőriskola oktatója volt, az újvidéki razzia során – „bevallása” szerint – alárendeltjei 130 embert állítottak elő. A jegyzőkönyv szerint az őrizetbe vételre ő adott parancsot, sőt azt is „bevallotta”, hogy tudta: a „lefogott” embereket ki fogják végezni, mert a cél a megtorlás.

Budur Károly közel egy év múlva, 1953. augusztus 25-én vallomást tett a népügyészségen is. Elmondása szerint 15 járőrcsoport tartozott alá, egy-egy csoportba 2-2 honvéd és csendőr, valamint egy rendőr volt beosztva. Összesen tehát 75 alárendeltje volt Budurnak, aki szóban közölte a parancsot, de egyes járőrök írásban is megkapták azt. Vallomásában elmondta, nem tudja, hány embert vettek őrizetbe a járőrei, de „semmi esetre sem százharmincat”. Budur ezen a ponton tehát korábbi vallomását cáfolta, majd azzal folytatta: „Tagadom azt, hogy tudtam volna, hogy a letartóztatott személyeket ki fogják végezni, mivel erről 1944-ben értesültem az ellenem folyó bírósági tárgyalás alatt.” Ezzel a kijelentéssel Budur Károly visszavonta az ávós jegyzőkönyvben leírtakat.

Következett Rezicska Antal gyanúsított 1952. szeptember 26-án felvett – szintén ávós – kihallgatási jegyzőkönyvének az ismertetése. Ő nem volt csendőr, a sokat emlegetett 16. határvadász zászlóaljhoz tartozott. Rezicska „elismerte”, hogy a razzia idején 120 embert vitetett a Levente Otthonba, akiket aztán a strandon kivégeztek. Azt is „bevallotta”, hogy megakadályozta 50 ember szökését a városból, akik végül szintén a strandon kötöttek ki. Rezicska tehát „beismerte”, hogy összesen 170 ember halálának a részese volt.

Rezicskát 1953. augusztus 21-én meghallgatta az ügyészség is, s Budurhoz hasonlóan ő is visszavonta „önként” tett korábbi vallomását: egyrészt tagadta, hogy tudott volna az említett 120 ember kivégzéséről, másrészt azt is állította, nincs tudomása arról, hogy bárki is ki akart volna szökni a városból.

Ezt követően Borsos Elek hadbíró őrnagy 1953. szeptember 22-én felvett tanúvallomásából olvasott föl részeket a bírói tanács elnöke. Borsos 1942 tavaszán Újvidéken tartózkodott, ahol egy bizottság több héten át 4-5 ezer tanút hallgatott meg a vérengzéssel kapcsolatban – túlnyomórészt a megöltek hozzátartozóit. Ezek a tanúvallomások nem maradtak fenn. Borsos szerint az akkori vizsgálat alapján elkészült a vádirat, de Horthy kormányzó pertörlést rendelt el, majd 1943 végén ismét elővették az ügyet, s bíróság elé állították a felelősöket.

Kacskovics Balázs nevével korábban már szintén találkoztunk: az 1944-es perben ő volt a XII. rendű vádlott. Budur Károlyhoz és Képíró Sándorhoz hasonlóan ő is a makói csendőriskolán oktatott, s onnan vezényelték az újvidéki razziára. Az ő vallomásából (amelynek dátumát nem közölte velünk Varga Béla) azt tudtuk meg, hogy az alárendeltjei mindössze három embert vettek őrizetbe, a tömeges kivégzésekről pedig csak az 1944-es tárgyaláson szerzett tudomást. Elmondása szerint nem tudta, mi lesz az őrizetbe vett emberek sorsa.

Ezután ismét Budur Károlyhoz kanyarodott vissza az iratismertetés, a Rákosi-féle bíróságon tett vallomásából idézett Varga Béla. Budur két tiszttársával – Kacskoviccsal és Képíróval – kapott parancsot arra, hogy a razzia idejére vonuljanak Újvidékre. Január 21-én reggel öt órakor gyülekeztek az iskola udvarán. Egy-egy tisztnek 10-15 csoportot kellett felügyelnie, egy csoport öt főből állt (amint ezt már fentebb említettük). A csendőrtisztek írásbeli utasítást kaptak az igazoltatásra, a házkutatásra, de Budur szerint képtelenség volt egyszerre több mint egy tucat járőrcsoportot ellenőrizni. A harmadik napon Budur elmondása szerint alárendeltjei 3-4 embert vettek őrizetbe, tehát az 1953-as bírósági perben már nem beszél az ávós jegyzőkönyvben említett 130 letartóztatottról. Budur azzal magyarázta az „ellentmondást”, hogy 130 emberről ő nem beszélt kihallgatása során, az ávós nyomozati jegyzőkönyveket elolvasás nélkül írta alá.

Budur bírósági vallomásából tudjuk meg azt is, hogy Zöldi Márton mintegy 80 embert végeztetett ki a strandon, s emiatt Grassy József leállíttatta a razziát. Budur azt vallotta: jóhiszeműen járt el, amikor a lefogott embereket az igazoló bizottsághoz küldte. Azt is elmondta Budur ezen a tárgyaláson, hogy Magyarország német megszállása után az új vezérkari főnöktől – Vörös Jánostól – kérték ügyük felülvizsgálatát, s végül 1944 májusában semmisítették meg az ítéletüket.

1953. november 20-án a Rákosi-bíróság mind Budur Károlyt, mind Kacskovics Balázst bűnösnek mondta ki emberek törvénytelen kivégzésében és megkínzásában való részvétel miatt, s mindkettejüket 15 évre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Ez az ítélet Varga Béla szerint történeti áttekintést ad az újvidéki razziáról, bár lényegesen rövidebb, mint a VKF bíróságának az ítélete, ugyanakkor tartalmi elemekben, ténymegállapításokban a két szöveg nagyon hasonló. Az is érdekes – tette hozzá Varga Béla -, hogy ez az 1953-as ítélet nem az ÁVH előtt, hanem a bíróságon tett vallomásokat fogadta el, az viszont nagy hiányosság, hogy az ítélet nem foglalkozott a vádlottaknak azzal a védekezésével, miszerint nem tudták, hová viszik az őrizetbe vett embereket.

A tanácsvezető bíró azután Gerencséry Mihály csendőr főhadnagy ítéletére tért át, mert ez a per szerinte nagyon hasonlít Képíró Sándor ügyéhez. Gerencséry az ’50-es évek elején tért haza a szovjet hadifogságból, s mivel az 1944-es perben ő is vádlott volt, nem kerülhette el az ÁVH „gondoskodását”. Az „igazságügyi szervek” Gerencséryvel kapcsolatban ugyanazt indítványozták, amit Efraim Zuroff 2006-ban Képíró Sándorral kapcsolatban javasolt: érvényesítsék az 1944-es ítéletet (igaz, Gerencséry azt vallotta 1952-ben, hogy 1944-ben első fokon 7 évre, másodfokon másfél évre ítélték – mindkét állítás valótlan). Gerencséryt nem ültették le az 1944-es büntetés alapján, mert nem találták az ítéletet, ezért bíróság elé állították, ahol azt vallotta, hogy alárendeltjei az újvidéki razzia során mindössze 4-5 embert kísértek a Levente Otthonba. 1952-ben ezt a rettenetes bűnt 15 évi börtönnel jutalmazta a bolseviki „bíróság”.

A Képírónál négy évvel fiatalabb Gerencséry ügye azonban érdekes eset. Az ún. „rendszerváltozás” után a volt csendőrtiszt a Legfelsőbb Bírósághoz fordult annak megállapításáért, hogy ő nem háborús bűnös. Az LB 2001. november 9-én felmentette Gerencséry Mihályt, mert az ítélet indoklása szerint a korábbi, törvénytelen ítélet olyan általános megállapításokat tartalmazott, melyek a vádlott terhére rótt bűncselekmény megállapítására alkalmatlanok. Gerencséry – Képíró Sándorhoz hasonlóan – járőrparancsok volt. Az ő alárendeltjei is átadtak lefogott személyeket az igazoló bizottságnak, de az LB szerint Gerencséryvel kapcsolatban nem merült föl adat arra, hogy kivégzésre, bármely törvénytelenségre parancsot adott volna. Varga Béla bíró megjegyezte, hogy Budur Károlynak és Kacskovics Balázsnak nincsen ilyen felmentő papírja – azt azonban nem tudtuk meg, hogy a két említett személy ügye megjárta-e egyáltalán a Legfelsőbb Bíróságot.

Végezetül Babós József hadbíró ezredes vallomásából hallottunk rövid kivonatot. Babós volt az, aki az újvidéki razzia kivizsgálása után a vádiratot elkészítette, majd a VKF bíróságának a tárgyalását is vezette, amely perben dr. Képíró Sándor volt a XIII. rendű vádlott. Babós többek között elmondta, hogy a razzia első napján 25-30 áldozat volt, a második napon pedig már több fegyverhasználtra is sor került. Vallomása szerint a második napon – tehát 1942. január 22-én – Zöldi Márton teherautót kért a hullák elszállítására. A razzia kivizsgálásáról szóló ügyészi jelentést az akkori miniszterelnök, Bárdossy László nem fogadta el, ezért részletes vizsgálatot rendelt el, s a vizsgálat megállapításai azonosak az 1944-es ítéletben foglaltakkal. Babós szerint az 1944-es perben a csendőr vádlottak „összebeszélésszerűen” nem akartak emlékezni semmire, s azt is elmondta a vallomásában, hogy a razzia idején a járőröket leitatták. A január 23-án történtekről Babós József elmondta: „nyakló nélkül” hajtották ki a házakból az embereket, s nem a Levente Otthonba küldték őket, hanem a kivégző helyekre. Szerinte az idegen nevűeket – szerbeket, zsidókat – vadászták le a járőrök.

Érdekes adalék, hogy Babós szerint az 1942-es vizsgálat során pontosan megállapították, kit és hol lőttek agyon. Az iratok eltűntével azonban ma már semmi konkrétumot nem tudunk.

A tárgyalás záróakkordjaként Varga Béla bíró az 1946. február 3-án kelt előterjesztést említette még meg: ez a dokumentum az ún. „háborús bűnösök” listáját tartalmazza, s minden névhez egy-két mondatos megjegyzés tartozik. Ezen a listán – mint arról már korábban írtunk – dr. Képíró Sándor is szerepel, s neve mellett az újvidéki razzia említődik. Ez a „dokumentum” persze nem perdöntő, mert mint azt már korábban Zinner Tibor professzor is megjegyezte, ötletszerűen kerültek nevek a listára. Varga Béla bíró a zinneri megjegyzést alátámasztandó két „háborús bűnöst” említett a listáról: Páger Antalt és Muráti Lilit. No comment.

Összegzésképpen a hétfői tárgyalásról elmondható, hogy dr. Képíró Sándor állítólagos háborús bűntettéről megint nem tudtunk meg semmit. Az ismertetett iratok nem kapcsolhatók a vádlott ügyéhez, Képírónak a razziában betöltött szerepéről semmit sem tudtunk meg, még a neve sem szerepelt el az iratismertetés során. Csupa-csupa általános megállapítás hangzott el a legcsekélyebb konkrétum nélkül, ráadásul ismét bőséges terjedelemben kerültek ismertetésre az ÁVH és a rákosista „igazságszolgáltatás” által kreált iratok, amelyeknek a bizonyító ereje egy jogállamban a nullával egyenlő.

A tárgyalás végén ismertetett Gerencséry-ügy viszont elgondolkodtató, hiszen az LB fölmentette a háborús bűntett vádja alól a bolseviki bíróság által korábban elítélt csendőrtisztet. Láttuk, Gerencséry ügyében ugyanolyan „megalapozott” volt a vád, mint most dr. Képíró Sándor esetében. Mivel a hétfői tárgyalási napon sem sikerült megalapozni a Képíró elleni roskatag – mert eleve hamis – vádat, ezért tudósító álláspontja szerint a vádlott felmentése elkerülhetetlen (feltéve, hogy a zuroffi horda és hazai segédcsapatai politikai nyomásával szemben a jogszerűség és az igazság érvényesül).

A tárgyalás pénteken folytatódik, többek között dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr nagyobb terjedelmű indítványának az ismertetésével.

Falusy Márton – Hunhír.info