Egyszer, egy ostoba tanártól azt a feladatot kaptuk, hogy fogalmazzuk meg, mit is jelent nekünk a Haza. Ez még akkor történt, amikor szovjet csapatok állomásoztak, igaz, ideiglenesen, Magyarországon. Máig sem tudom eldönteni, hogy a kérdés káderpolitikai, vagy inkább lázadó volt-e. De azt a legkevésbé sem tudom eldönteni, elmondani, hogy mit jelent nekem az a szó, hogy Haza. Mindent. De ezt hogy lehet elmondani, megfogalmazni, leírni?

Haza. Őseink vére által visszafoglalt terület. Etele öröksége. Kicsi, pusztai lovakon pusztító óriások, Európa rettegése. Nyilak zúgása, csatakiáltások, húsba tépő fegyverek le nem írható hangja, győzelmi ordítás, akasztottak nyekergése a szélben, – a gyászhuszárok hazatérése…

A tanult világ öröme afelett, hogy Bulcsút legyőzték… Vad győzelmi ének afelett, hogy egy törzsfőt legyűrhettek a jussukat követelők közül. Összeurópai összefogás, nos az kellett ellenünk. Mert mi jöttünk, nem szegényen, nem megtépázva, nem a besenyők által kergetve, hanem büszkén, hódítóan, csillogón, mint, mint…, aki hazatér.

Haza, ide a hegyek karéjától óvott szent völgybe, az Árpádok óvó keze alatt. Királyok, szentek, – magyarok. Torzsalkodások, családok érdekei, s végül is: kit illet a trón? A Csákokat a honfoglalók vére jussán, vagy Robertót a Turul vér jogán? Vagy elajándékozható a Szent Korona, illetheti az idegen fejét is? Illette.

S kezdődtek a szabadságért vívott harcok. Önként adtuk a koronát, de visszaéltek vele. Nem érezték, nem érezhették át szentégét, metafizikai hátterét annak, hogy a Szent Korona mivel ruházta fel őket, a félkegyelműeket, a Habsburgokat. Lehet, hogy bocskoros, tarisznyás hercegecskék tudnak dinasztiát, sőt birodalmat alapítani, de ahhoz semmi érzékük, hogy miként is kellene viselkedniük egy felszentelt nép uralkodójaként. Mert felszentelt nép a miénk, úgy ám! Teltek-múltak a századok, s mi csak bizonyítottunk. Soroljam? Minek… Mindenki tudja, aki vérünkből való. A háládatlan Európa minden városában szobornak kéne állnia, amiért megvédtük őket tatártól, töröktől. Pedig mehettünk volna világot hódítani velük, hisz testvérnépek voltak, hívtak is… de mi inkább a keresztet választottuk. A saját keresztünket. Hurcoltuk is évszázadokon át, a semmiért. A semmiért? A becsületünkért!

Haza… Rákóczi kiáltványa, Petőfi szavalata, Horthy új honfoglalása… Miért?!
Világ csúfjára, utolsó csatlósként..?

Megbélyegeztek minket, a soha be nem fogadottakat. Minket, akiknek Etele vérének jogán volt jussunk e földre, akik nem is akartak többet. Nem voltunk hódítók, igázók, elnyomók. S lettünk, kényszerből, a szabadság népe. Nem kellünk senkinek. Sebaj!

De nem adhatjuk javasasszonyaink tudását, táltosaink mormogását, szentjeink imáját, szabadságharcosaink csatakiáltását senkinek! Mert az a miénk, mert ez is a Haza…

Haza: kislányom mosolya, szerelmem ölelése, a szél zúgása, a lépteim nyoma a porban. Abban a porban, amely őseim testéből lett. A Haza: a Minden. Hogy is lehetne esszét írni róla?!

S nem értik ezt azok, akik átkozzák még azt is, hogy létezik e nemzet a Földön. De jobb, ha tudjátok, magatokat kiválasztottnak hívők: Isten népe a magyar!

pig@ – Hunhír.info