Még kislány voltam, amikor anyuval a Diószeghy 16-ban laktunk. Két, közbecsülésnek örvendő cigány család is élt a háromemeletes józsefvárosi bérházban. Az egyik nemzetközi hírű zenészekből állt. A másik családfője egy kőműves volt, aki példásan nevelte gyermekeit. Sokszor találkoztam a fiaival a Szeszgyár utca sarkán álló könyvtár előtt. Hozzám hasonlóan, többnyire ők is a magyar irodalom klasszikusait, Jókait, Mikszáthot és Petőfit vitték haza olvasni.

Volt egy telkünk is Zalaújlakon. A nyarakat többnyire ott töltöttük. Anyu is ott volt, amíg tartott a szabadsága, aztán vigyáztak ránk a rokonok. Zalaújlak egy kis, háromutcás község volt. Külön cigánysorral a falu szélén. A romák bejártak dolgozni a téeszbe, de soha semmi konfliktus nem volt a többségi emberek és a kisebbség képviselői között.

Aztán Zalaújlakon nem, de a Diószeghyben gyorsan megváltozott a korábbi helyzet. Megindult a romák tömeges beáramlása.

A közösség részét képező, köztiszteletnek örvendő cigány családok mellett megjelentek az önkényes lakásfoglalók, a betelepülők. Nagyon sokan, többnyire tíz fő felett költöztek be – talán az SZDSZ-es önkormányzat hallgatólagos közreműködésével – az üresen álló lakásokba. Egy-két szobában zsúfolódott össze sokszor tizenöt-húsz ember.

Ettől kezdve vált pokollá az életünk. Első, kétdiplomás férjem, Károly, aki egy kommunista, rózsadombi családból érkezett, csak szörnyülködött. Apja egyetemi tanár volt az MSZMP politikai főiskoláján, anyukája, pedig egy leánynevelő intézet igazgatójaként tevékenykedett. Aberrált emberek voltak. Károlyba még azt is belenevelték, hogy a csók bűn, kispolgári csökevény, amit a dolgozó nép proletárdiktatúrája meg fog szüntetni, akárcsak a keresztény értelemben vett családot.

Csupán egy alkalommal látogattam meg őket, mint a szülei ellen lázadó csemetéjük szeretett választottja. Egyből sikerült is kivívnom az ellenszenvüket, amikor Füge utcai lakásukban körülnézve, az ólomkristály csillárt megpillantva megjegyeztem, hogy a csehszlovák műanyagcsillár már nem divat.

Aztán a könyvtárba belépve, meglepett férjem szüleinek hatalmas gyűjteménye. Ám csupa marxista szennyirodalom foglalta el a tömött sorokat. Marxtól, Engelstől, és Leninen át Lukács Györgyig, olvashatatlan szerzők irományai töltötték ki a polcokat.

Szüleinek rögeszméi tönkretették a férjemet, aki házasságunk hét éve alatt csupán néha és kényszeredetten csókolt meg. A lánynevelő intézetet vezető kommunista anyukája belenevelte, hogy minden, a szerelmet kísérő testi érintkezés megbocsáthatatlan bűn a proletariátus diktatúrája ellen. Együttélésünk végéig sem tudott megszabadulni ettől a belé nevelt kényszerképzettől.

Végül is házasságunk felbomlott, és ott találtam magam a Józsefvárosban, a szülői házban az oda betelepült agresszív cigányok között. Csöbörből vödörbe kerültem, ám egy újabb kapcsolat megszabadított a minden civilizált társadalmi normát tagadó romák környezetéből. Akik azokra a gyermekkorom emlékeiben élő becsületes, minden tiszteletet megérdemlő cigány emberekre is szégyent hoznak, akik igaz magyarok voltak, és soha nem akartak a mások munkáján élősködni.

Jelenleg rendezett körülmények között élek Kőbányán, a pesti oldal egyik külvárosi kerületében, de folyamatosan aggódom jobb sorsra érdemes idős édesanyámért. Aki még mindig a Diószeghyben lakik. Kiszolgáltatva a nyócker hatóságilag védett, és felheccelt bűnözőinek.

Magdolna asszony történetét lejegyezte: Varga Imre

Hunhír.info