A magyar embert a ruházata alapján semmi sem különböztette meg a házától száz méterre heverésző, cigarettázó, a sült galambra váró cigányoktól. Kinyúlt trikó, ócska nadrág – nem lehetne azt mondani, hogy a felső tízezer kategóriájába tartozna.- Nem arról beszél, mije van, hanem mije volt, könnyeivel küszködve. Ő az egyik legszerencsétlenebb sorsú, és az egyik legreménytelenebb ember Gyöngyöspatán. Ott, ahol dédszülei is éltek, és ott, ahol az ősök takaros pincéi, kertjei helyett mára csak egy lecsupaszított domboldal, és az aljába felhúzott viskók jelzik, hogy mára megváltozott minden. Háza végében a cigány birodalom kezdődik. Számára a pokol.
Aztán ti ott óbégattatok, csináltátok a palávert a nagy tüntetésen, hogy elegünk van a fasizmusból, a nácikból, védjük meg a sajtószabadságot, a megbántott kisebbséget, a rettegő nagycsaládokat. Nem Patára mentetek beszélgetni, hanem az aszfalton gyűlölködtetek. Le a militáns, félelmet keltő ruházatú fasiszta hordákkal, nácik kifelé, meg hasonlóak. Ti nem betyárok vagytok fokossal, meg karikással, hanem százszor veszélyesebb és alattomosabb eszközökkel felszerelt, aszfaltra csúszott kapcabetyárok. Olyanok, akiket egyformán gyűlölt egykoron gazdag és a szegény. Fegyveretek az uszítás, a lázítás, az összeugrasztás, a nagy álszent, jogvédő álarc mögül kibuggyanó iszonyú nagyságú gyűlölettel párosítva.
Ott ugattatok a téren, érezve a nyájmeleget, a saját almotok melegnek hitt bűzét, hiszen minden szó, minden megnyilvánulás nem az emberség és a tolerancia, hanem az embertelenség utálatos kifejezése volt. Hörögtetek a placcon a hatalmas rendőri biztosítás mellett, mert fizikailag gyengék és puhányak, korcsok vagytok, de a gyűlölet-szellemetek sajnos ártalmasabb, és sokkal mélyebb sebeket ejt az általatok megtámadottakon, mint egy csendőrpofon. Ti a levegőt mérgezitek, a közhangulatot, hogy a mosott agyú birkák származásra való tekintet nélkül önként és dalolva behódolva általatok irányított érzéstelen és egoista robotokká silányuljanak. Ezt akartátok, lehet, hogy sikerült…
Ott állt a patai soron az elnyűtt ruhás ember a párjával. Beszélt, rimánkodott az idegennek, csak azért, mert kapott tőle egy jó szót. Nem reményteljest és biztatót, mert azt miattatok nem adhatott. Nem mondhatta, hogy nem lesz semmi baj, megfordul a világ, és béke lesz, meg egymás elfogadása, mert ti pont nem ezt akarjátok. Láttatok ti már embert félni a holnaptól? Láttatok ti már szemlátomást a munkától, s nem a félkarú rabló rángatásától megfáradó, nyílt arcú embert rettegni?
Nem, a flaszteron, a korzón, meg a lakóparkban nincs ilyen. Annak az embernek ellopták mindenét a szomszédok. Gyümölcsét, csirkéjét, tyúkját, kerítését, és az újabb kerítését is. Azok, akik a kertszomszédságában vegetálnak, és a ti segítségetekkel azt óbégatják: segílyt, segílyt!
Az elnyűtt ruhás ember nem segílyre vágyik, abba beletörődött, hogy neki az nem jár. Nem veszi a batyuját, mert ki megy ki akkor a temetőbe a dédszülők sírjához? A hagyomány tisztelete erősebb nála az életösztönnél, pedig nagyon, nagyon fél. Fél és kérdez: mi lesz velünk holnap?
Úgy érzetheti magát mint egy halálra ítélt, aki tudja, akár már holnap is befellegezhet. Nem kell neki pénz, adomány, csak békét szeretne, és nem rettegést. Ti ezt adjátok neki, és nem szemtől szembe mondjátok neki, hogy jó lenne már ebből az árnyékvilágból eltakarodni. Uszítjátok azokat, akiket lehet uszítani, aztán majd azok elvégzik a piszkos munkát helyettetek. Ti meg mossátok a kezeteket. Ebben óriási, és több ezer éves a tapasztalatotok. Igen, most is működik.
Koldus Kálmán – Hunhír.info
